Egy faforgács a szemembe röppen. Átkozódva kapok oda,
és próbálom kidörzsölni a szilánkot. Egyre jobban szúr, de én csak dörgölöm és
dörgölöm. Ne most! Nem teheted ezt velem! Mindjárt készen vagyok!
Könnyeim végre kimossák a szememből a megátalkodott
fadarabkát. A lap szépen formálódik a gyalu áldásos munkája által. Persze a
gyalu nem tudna dolgozni, ha nem tartanám a kezemben. Az én két erős kezem
pedig biztosan tartja a szerszámot. Ezen a napon nem teketóriázhatok.
A tölgy édes illatot áraszt minden alkalommal, amikor
belevágok. Mintha csak azt próbálná elérni, hogy ne bántsam. Nem tehetek róla,
ez nem személyes ügy. Én nagyon szerettem ezt a fát, de muszáj volt a cél
érdekében kivágnom.
Az idő közeledik, tenyerem izzad, kezemben
meg-megcsúszik a gyalu fa nyele. Bőröm már rég nem hólyagosodik fel az efféle
megerőltetéstől. A jó asztalos mester egy évben megszámlálhatatlanul sok
széket, asztalt és szekrényt készít. Én pedig a legjobbtól tanultam.
Apám a falu legügyesebb asztalosa volt. Olyan rózsát
faragott a legkeményebb tölgyfába, hogy az majdnem bimbót bontott. Anyám
gyönyörűen festette meg őket. Az ő keze alól sosem került ki pecsétes festés.
Az öcsém folyton körülöttük sertepertélt. Azt mondogatta, hogy ő tetőkön fog
mászkálni, és cserepeket fog cserélni.
Aztán egy nap az öcsémre rámutatott egy görbeujjú,
bibircsókos öregasszony. A szegény kisfiú akkorát esett a tetőről, hogy azon
nyomban nyakát szegte. Sikoltozó, síró édesanyám karjaiba vette. Szólongatta,
simogatta, ígérte senki, hogy semmi baja nem lesz. A csöppnyi fiú, a szőke
fejével, tó-tiszta szemeivel még egyszer utoljára felnézett az anyjára, majd
örökre kihunyt a fény a szeméből.
Anyánk napokig virrasztott kihűlt teste felett. Apánk
próbált lelket önteni belé, de ő is ugyanúgy szenvedett. Mindketten
megbetegedtek, ágynak estek. Testüket rázta a láz, álmaik gyötrelmesek,
lidércesek voltak. Hallgattam, ahogy sikoltoztak, homlokukat borogattam.
Mindketten démonokról habogtak, amik a mellükön ülnek. Nehezen kapkodták a
levegőt, kékült a szájuk, a szemük vizenyős lett.
Egyik reggel úgy találtam rájuk, hogy egymás kezét
szorongatták, szemük a semmibe meredt. Ajkukra ráfagyott a rémült, néma sikoly,
arcukat meggyűrte a rettegés. Már egyikük sem látta a szörnyűséget, ami halálra
rémítette őket.
Én azóta vártam ezt a napot. Az utolsó lábat faragom.
Szigorúan megkötötték, hogy minden nap csak egy művelet. Tegnap kifaragtam az
utolsó lábat, és hozzáillesztettem a többihez. Amint az ülőlapot is befejeztem,
ez is a helyére kerül. Ezúttal nem vések bele semmilyen mintát. Még csak a
simaságára sem fordítok akkora gondot. Csak szálka ne álljon a kezembe, míg
elviszem a templomig. A cipőmön már úgysem tud átszúrni.
A véső könnyen szalad, óvatosan kell használnom.
Hamar megvan a három kis lyuk, amibe a szék lábai illeszkednek. Egy kis
rábeszélés a kalapáccsal, és már készen is vagyunk. Megvizsgálom, hogy elég
stabil-e. Megrángatom a lábat, ráülök, majd ráállok. Nem túl magas, de arra
éppen elég, hogy átlássak az emberek feje felett. Igen. Az éjféli misén eljön
az igazság pillanata.
A levegő dermesztően hideg, a csillagok félve bújnak
meg egy felhő mögött. Még a fenséges Hold is csak sápadtan, reszketőn mutatja
orcáját. A falusiak a misére hívó harang szavára a templom felé gyülekeznek.
Hatalmas szoknyák, kalapok, sarkantyús, kikefélt csizmák mindenfelé. Kabátom
alatta a szék, zsebemben mák lapul. Úgy érzem minden tekintet engem vizslat.
Minden mákos bajusz, és cukros száj rajtam kuncog. De én ma elkapom a
boszorkányt.
A lég szinte mozdulatlan, fullasztó a kicsiny
templomban. Az egész falu összegyűlt, hogy a plébános áhítatos szavait hallják
ezen a szent napon. A jászol az oltár mellett, igazi bárány bámulja az
egybegyűlt nyájat, miközben a kócból készített Jézuskát melengeti.
Annyian vagyunk, hogy a legtöbben le sem tudunk ülni.
A padok között, a két oldalukon, mögöttük, mindenhol emberek. Egyik vasárnapi
misén sincs ennyi ember. Mindenki attól retteg, hogy ha nem jön el, és nem kér
áldást a tisztelendőtől, akkor ártás száll a fejére, vagy elkárhozik.
A hívek hirtelen talpra szökkennek – a padokban
ücsörgők is. A pap díszes stólában, peckesen jelenik meg ministránsai körében.
A fiúk is emelt fővel, kimérten lépkednek. Egyik kendőt, a másik bort, a
harmadik az ostyát, a negyedik csengőt.
A nép elcsendesül, ahogy a pap befejezi az éneket.
Szívesem oly hevesen ver, hogy nem látom rendesen a tisztelendőt. Fejem
kóvályog, tenyerem izzad, fejemben pedig milliónyi kérdés kóvályog. Megszorítom
a széket a hónom alatt, az pedig cserébe megszúrja a tenyerem egy szálkájával.
Azonnal észhez térek. Bár a szívem még mindig a fülemben dobol, de látásom
kitisztul. Előhúzom óvatosan a székecskét. Nagyon ügyelek rá, hogy senki ne
láthassa, különben még idő előtt rájönne a boszi, hogy mire készülök. Ekkora
tömegben ki venné észre, ha széttépne…?
A plébános beszélni kezd, a nyájas nép leül, aki tud,
én pedig azzal küzdök, hogy a széket minél kisebb feltűnés mellett elő tudjam
venni, és le tudjam tenni. A mellettem ácsorgó péket majdnem oldalba bököm a
könyökömmel. Helyezkedek kicsit, de így meg a cipész van útban. Homlokomról
izzadtságcsepp csurog a szemembe. Gyorsan pislogok párat, és közben körbe
kémlelek. Senki nem figyel rám, mindenki a papot figyeli.
Újból megszorítom a szék lábát. Erőt merítek a szálka
szúrásából: előrántom a széket, és a földre koppintom. Azon nyomban ráállok,
már majdnem ugrok. Gyorsan körbefuttatom a tekintetem a falu népén, és akkor
meglátom. A szarvai miatt könnyen felismerem! A pék anyósa! Ocsmány orrán
förtelmes bibircsók trónol, amiből hatalmas szőrszál meredezik. Sárgás-feketés
fogaival rám vicsorog, hórihorgas karmaival felém kap. Csak hogy nem úgy van az
ám! Kapom a széket, és kiinalok a templomból.
Hallom, ahogy rikácsolva, fogait csikorgatva fut
utánam a vasorrú. Úgy szaladok, hogy tüdőm majd beleszakad, lábaim reszketnek a
félelemtől. Megpróbálok benyúlni a zsebembe, de mellé nyúlok, és csak az üres
levegőt markolom. A banya vészesen közeledik hozzám. Már élezi a karmait, amik
szikrákat vetnek, ahogy a kőhöz érnek.
Ismét megpróbálok a zsebembe nyúlni. Sikerül, ujjaim
elmerülnek a mákban, de ki nem tudom húzni a kezem. Megakad a szűk zsebszájban.
Hiába rángatom, cibálom, nem akar jönni. A boszi a nevemet kiáltja, szitkokat
szór felém. Hát még akkor, mikor zsebem varrása megadja magát, a mák pedig mind
az útra ömlik.
Nem állok meg megnézni, hogyan halad a szipirtyó a
mák szedegetéssel. Teljes erőmből futok, ahogy csak a lábam bírja. Berohanok a
nyitva hagyott ajtón, és rögvest a kandallóban égő tűzre vetem munkám
gyümölcsét. Azonnal sivító, sikoltó hang tör fel belőle. Fogaimat
összeszorítva, a hangokat eltűrve rohanok a nagykésért, és a seprűért. Az ajtót
bezárom, a bal ajtófélfába vágom a kést, a seprűt keresztbe állítom előtte.
Végül pedig az ajtó mellé rakott fokhagymát beletömöm a kulcslyukba.
Hátamat a falnak vetve hallgatom, ahogy az istenverte
satrafa az ajtón dörömböl és szitkokat, átkokat dobál rám. Lábaim majd
összecsuklanak alattam, tenyereimet a fülemre tapasztom. Biztos vagyok benne,
hogy a sok potyolínó mind a templomban maradt reszketve. Rám hagyják, hogy
elbánjak a banyával, pedig ők is ugyanúgy meg akarnak tőle szabadulni, mint én.
Gyáva alakok, akik még csak el sem merték kezdeni építeni a Luca székét. De én
megtettem. Megtaláltam a boszorkányt, és hiába szedte fel a mákot, a többi
minden megóv tőle.
A ház reszket a rázúdított szörnyű varázslatok alatt,
de nem adja meg magát. Mindent elolvastam és megtudtam róla, hogyan kell
védekezni a szörnyűséges csoroszlya ellen. Az ördög ágyasa rajtam nem fog ki!
Elveszem a kezem a fülemről, és most már élvezettel hallgatom, ahogy a fa sír,
nyöszörög a tűzben. Mert ez azt jelenti, hogy a büdös banyának befellegzett.
Írta: Berkesi Gabriella
