Magyarország árnyékok között - Prológus

Az idők változnak. Üres szavak, melyek a történelem fényében nyernek értelmet.

Voltak változások korábban is. Az emberiség ugyanúgy fejlődött előre, ahogy vissza. A XX. században viszont irtózatos ütemű modernizáció indult be. Mindent nekiálltunk gépesíteni, beléptünk az űrkorszakba, a telekommunikációt odáig fejlesztettük, hogy az emberek otthonuk melegéből is el tudták végezni a munkájukat, a bevásárlást, a baráti - és rokoni látogatásokat. Mivel az új generáció már az anyatejjel is technológiát szívott magába, egyértelmű volt, hogy az oktatást is az online térbe helyezték át. Úgy tűnt, minden meseszép irányba halad.

Ám a felsőbb hatalmak egyre kapzsibbak lettek. Még több olaj, még több pénz, egyre kevesebb empátia. A felső tízezer egymás után rohanta le a gyengébb országokat, azokat menekülésre kényszerítve. Vagy ez is csak a propaganda volt? Egyesek azt állították, hogy a túl stabil Európai Unió szúrta a szemüket.

A kontinensre özönlő kis-ázsiai népek gazdasági - és kulturális válságba kergettek országokat. Régen nem tapasztalt vallási - és rassz alapú lázongások törtek ki. Kormányok mutogattak egymásra, kétszínűsködve hol kezet fogtak, hol a másik tenyerébe köptek. A politika megkeserítette az átlagemberek életét is. Már nem csak annyit érzékeltek belőle, hogy magasabb egy kicsivel a tojás, meg a kenyér ára. Nap, mint nap kerültek összetűzésbe munkáskezek csak azért, mert az egyik ilyen, míg a másik olyan párthoz húzott.

Aztán a helyzet tovább romlott. Hatalmas falakat húztak az országok közé. Próbálták kordában tartani a népvándorlást, de ez lehetetlennek tűnt. Aki át akart jutni, úgyis megtalálta a lehetőséget rá. Alagutat ástak a falak alatt, lefizették az őröket, kerülőutakat találtak más országokon át.

Ebben a kis országban, melyet a mai napig is Magyarországnak neveznek, eléggé el voltak foglalva a saját kis problémáikkal. Kit érdekelt, mi folyik Amerikában, mikor nekik is megvannak a saját migránsaik? Persze hallottak róla, hogy elnök választások voltak, és volt is, akit ez lázba hozott. Ám végső soron senkit sem kergetett öngyilkosságba, hogy nem az lett a hatalmas ország vezetője, akire ő voksolt volna a sok idióta amcsi helyében.

Csakhogy 2010-ben terjedni kezdett a VITAS. Vírusosan Indukált Toxikus Allergia Szindróma, mely állítólag Amerikából indult ki, de pontosan soha, senki nem tudta megmondani, mégis ki volt a „zéró páciens”.

A betegség rettenetes volt. Aki elkapta, egyszerűen mindenre allergiás lett, rövidesen anafilaxiás sokkot kapott, a gégéje összezárt, és végül a saját teste fojtotta meg. Mindezt tizenkét óra leforgása alatt. Szörnyűséges halál, és senkit sem kímélt. Mivel vírus okozta, az antibiotikumok hatástalanok voltak ellene. Az év végére a világ népességének negyede megfertőződött. A bolygó összes nemzete egy emberként reszketett, hogy vajon mikor fedezi fel magán a VITAS tüneteit. Mindenütt maszkban, kesztyűben sétálgató embereket lehetett látni. A falakon, üvegeken figyelmeztetések virítottak, hogyan vigyázzunk magunk, és egymás egészségére. Ne menjünk egymáshoz két méternél közelebb, mindig mindent fertőtlenítsünk. Ne csak a berendezési tárgyakat, a bőrünket, de még az ételt is. A tojást hipós vízben áztatták, a gyümölcsöket peroxidban, és ezüst kolloidot iszogatott az összes egészségtudatos. Nővér - és ápoló iskolák százait nyitották. Professzionális mozgó kórházakat hoztak létre. Az egészségügy az egyik legjobban jövedelmező üzletággá nőtte ki magát. Az egyik ilyen a Central European Highway Corporation, mely rövidesen Magyarország vezető cége lett.

Egyes vezetők túlságosan is megijedtek. A világon fellelhető védekezési módok összesét kipróbálták. Csak vegyvédelmi ruhába beöltözött szolgálók szervírozhatták az ételeiket, rézszűrős szájmaszkokat hordtak, fertőtlenítő UV lámpák százait vásárolták fel és állandó orvosi csoportot rendszeresítettek maguk mellé.

Az amerikaiak aztán meglátták a világjárványban a lehetőséget, és elkezdődött a „Terror Ideje”. Mexikóvárosnak – mely állítólag az egyik gócpont volt – több részét egyszerűen felégették. Milliók haltak meg, vagy váltak otthontalanná. Mindennapossá vált a tv-ben és az interneten a hullaszállító kamionok, utcalakók – legfőképp gyerekek – képe.

Ha mindez nem lett volna elég, a bolygót – mintha elkezdett volna szétesni – természeti katasztrófák tömkelege sújtotta. Özönvizek, tájfunok, földrengések, vulkán kitörések, erdőtüzek. Lassan már senki sem érezhette magát biztonságban. Mindenhol felvirágzottak a könnyűszerkezetes házakkal foglalkozó cégek, mert már senki sem akart a téglából épült otthona súlya alatt szörnyethalni.

A Föld segélykérő sikolyát végül egy csapat amerikai őslakos indián hallotta meg. Felmentek egy hegy tetejére, és örökre megváltoztatták a világot. Egy Nagy Szellemtánc nevezetű rituáléval felébresztették bolygónkat. Olyan vulkánok törtek ki, melyek évmilliók óta szunnyadtak, hegyek emelkedtek fel, árkok nyíltak a földben, folyók száradtak ki és újak fakadtak. A felszín teljesen megváltozott, és nem csupán ennyiben. A sámánok ténykedése olyan dolgot indított meg a földön, melyre maguk sem számítottak: visszatért a földre a mágia. Nem csak olyan emberek jelentek meg, kik képesek ezt az erőt használni, hanem olyan fajok is, amikkel addig csupán a fantasztikus regények lapjain találkozhattak.

Magyarországon szintén megérezték ezt a folyamatot. Teljesen átlagosnak hitt emberekből lett egyik napról a másikra zöld, vagy éppen kék bőrű szörnyeteg, hatalmas agyarakkal a szájában és szarvakkal a feje tetején. Iszonyatos rémületet okozott, hogy a goblinizációnak elkeresztelt jelenség nem csak felnőtteket, gyereket is ugyanúgy megtámadott. Aztán pár hónapra rá megszülettek az első törpe és tünde gyermekek. Még a katolikus egyház feje, a pápa is nyilatkozatot tett a metahumánokról. Viszont a megértés és együttérzés megtestesülésének gondolt pápa nem a befogadásukra buzdította az emberiséget, hanem azok elutasítására. A nagyrészt katolikusok által lakott Magyar Köztársaságban hamar gyűlölködést szított ez a kijelentés. Bizonyos pártok céljukká tűzték ki, hogy a metahumánokat teljesen megfosszák minden emberi joguktól.

2012-ben olyan dolog történt, ami mellett senki sem mehetett el: megjelent Németországban egy sárkány. Lofwyr-nak nevezte magát, és hatalmas aranykészletének felhasználásával napok alatt az ország legnagyobb hatalmú metahumánja lett. Az ország politikai hatalma gyengülni kezdett, végül mindenki ettől az óriási gyíktól függött már. Néhány hónap leforgása alatt befolyást nyert az egész ország felett.

Amerikában is hasonló folyamatok mentek végbe. Az országhatárok teljesen megszűntek, az államigazgatás képtelen volt kézben tartani az eluralkodó káoszt. Mamutcégek vették át az uralmat mind a politika, a gazdaság és a közigazgatás fölött. Ahol ezek a cégek megvetették lábukat hatalmas konglomerátumokat építettek ki saját ökoszisztémával. Apartmanokkal, boltokkal, éttermekkel, szórakozóhelyekkel. Mindenki, aki nekik dolgozott, ebben a kis elszeparált közegben élhetett. A városok többi része viszont hanyatlásnak indult, mert a cégeknek nem állt érdekében azokat karban tartani. Ezekben a városrészekben hamarosan megnőtt a bűnözés, a fiatalok bandákba tömörülve, egymástól próbálták megtanulni az utca szabályait. Immáron senkit sem kényszerítettek iskolapadba. Az oktatás hanyatlott. A konglomerátumokon kívül létrejöttek az első úgynevezett „pusztulatok”. A leghírhedtebb Seattle mellett, ahol teljes mértékig utcai bandák kezébe került az irányítás. Aki háborítatlanul akart élni, védelmi pénzt fizetett a rosszarcú bűnözőknek. Aki mégis megtagadta ezt, az retteghetett, hogy vajon mikor fognak betörni a házába, hogy elvigyék a TV-jét, a kanapéját, az ételét, vagy éppen az életét. A rendőrség tehetetlen volt. Egyre kevesebben mertek beállni a kötelékbe, és az emberhiány miatt még jobban meggondolták, kit engednek ilyen veszélyes környékre. A pusztulatok teljesen kiestek az ellenőrzött területeken.

Eközben a kicsinyke magyar állam küszködött a saját problémáival. A kormány által annyira preferált termonukleáris energia újból megmutatta árnyoldalát. 2015-ben a Miskolc és Salgótarján között illegálisan tárolt vegyszerek és veszélyes hulladékok tartályai kilyukadtak és megfertőzték a földet. Egy, a magyarok által még sosem látott természeti jelenség jött létre: egy Toxikus Zóna. Aki a közelében volt, súlyos sugárfertőzést kapott, hamarosan elhunyt. Az állatok eltorzultak, a növényzet természetellenesen elburjánzott. A kormány azonnali hatállyal evakuálta a lakosságot, elkerítette a Zónát, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki is betegye oda a lábát. Durván 50km sugarú területről beszélünk. Több, mint 800.000 ember lett otthontalan. Az ő hátukon emelkedett fel a frissen alakult Zöld Haza nevű párt, mely elveiben elhatárolódott minden környezetkárosító tevékenységtől. Emellett ideiglenes lakást biztosítottak az otthon- és munka nélkül maradottaknak. Közülük rengetegen aktivistának álltak a pártnál. Tüntettek, plakátokat ragasztottak, házakat jártak, hogy még több embert állítsanak a párt oldalára.

A helyzet tovább romlott a következő évben, mikor a paksi atomerőmű 13. blokkja a beüzemeléskor fellépő hiba miatt felrobbant. Itt nem volt hűtővíz a reaktorzóna alatt, ami gázrobbanást okozhatott volna, mint Csernobilban. A láncreakciót okozó neutronokat szén rudakkal fogták fel, azok viszont megállíthatatlanul begyulladtak. A toxikus gázok és a füst a fél Alföldet beszennyezték, és így létrejött a Déli Toxikus Zóna. A történelemből tanulva betonszarkofágot öntöttek a blokk köré, de még így is jelentős sugárzás volt mérhető az erőmű 20km-es körében. A kitelepítések során újabb 600.000 magyar kényszerült új otthon keresésére.

A Zöld Haza népszerűsége ugyan hatalmasat ugrott a történtek után, de még nem volt elég ahhoz, hogy a 2018-as választásokat megnyerjék a Szivárvány Koalícióval szemben.

Az elkövetkezendő két év viszonylagos nyugalomban telt. Mindenki a Toxikus Zónák áldozatainak problémájával volt elfoglalva. Mindenkinek szállást, kórházi ellátást biztosítani. Karitatív szervezetek, összefogási mozgalmak, önkéntes nővérek százai fogtak össze.

Aztán újabb hatalmas trauma érte a világot. A Föld újabb 10%-a esett át a goblinizáció második hulláma folyamatán. Iszonyatos pánikkal kevert világvége hangulat uralkodott el mindenkin. A pápa kárhozatról beszélt, a jövendőmondók az apokalipszist emlegettek. A magyarok ezrei vonultak utcára. A Zöld Haza taktikusan kihasználta a pánikot a propagandára. Azt állították, hogy a goblinizáció is csak a Föld egyik védekezése a túl sok szennyezéssel szemben. Ezzel annyi embert állítottak maguk mellé, hogy a 2022-es választáson elsöprő győzelmet arattak. Csakhogy intézkedéseik sokkal drasztikusabbak voltak, mint arra bárki is számítani mert volna. Halmos Tivadar, új kormányfőként, szigorú zöld törvényeket hozott. Egyik napról a másikra kitiltotta a nagy városokból a robbanó motoros járműveket, bezáratta a műanyag gyárakat. Viszont azzal nem számolt, hogy ezen gyártósorokat nem lehet papírból készíthető dolgok készítésére átprogramozni. A gazdaság rohamos ütemben kezdett hanyatlani. A munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Úgy hömpölyögtek az utcán az állástalanok, mint hatalmas birkanyájak. Aki tudott, bekészletezett a maradék műanyag termékekből. A cégek felvásárolták a zacskó, eldobható pohár és evőeszköz készleteket. Hamarosan szinte minden egyszerű használati tárgy ára a háromszorosára ugrott, vagy hiánycikké vált.

Az eddig elhanyagolt és bürokratikus eszközökkel visszaszorított nem fosszilis energiahordozók, mint a napelemek, szélturbinák és a vízi erőművek előtérbe kerültek. Viszont a kormánynak rá kellett jönnie, hogy ezek közül még mindig a gátakhoz szükségesebb a legkevesebb műanyag. Ennek ürügyén elővették az évek óta Szigetköz vízellátásáért folyó vitát. Ezt egy, a Szlovák kormánynak adott ultimátummal akarta lezárni, melyet a másik fél teljes mértékben ignorált. A feldühödött elnök erre válaszul kiadta a parancsot a dunacsúni energiaipari létesítmény lebombázására.

Nem telt bele három nap, és viszonzásul átlépte a magyar határt a szlovák légierő mind a tizenkét MIG típusú vadászrepülőgépe, és lebombázták előbb Százhalombattát, majd Ajkát, végül Dorogot. Iszonyatos tüzek tomboltak, több százezer áldozat. A Dunamenti Erőmű megsemmisülésével az energiahálózat is megroggyant, ami a mentési folyamatokat is nehezítette. Káosz, halál, rettegés lett úrrá az országon.

Ennek tetőzéseként a VITAS újabb járványa tört ki világszerte, megtizedelve a lakosságot. Magyarország népessége 2022 végére 8 millió alá csökkent.

Mind a gazdaság, mind a kultúra haldoklott. Az egész ország a csőd felé sodródott…

Rajtaütés

A lovak felfelé kaptattak a szerpentinen. A valaha kocsival járt út már alig volt szélesebb egy embernél.

Jómagam, Lina Ineres ültem az egyik lovon, míg a másikon Eckhard Waller, a testőröm. Egyikünk sem volt nyugodt. Találkozóra hívtak minket, de a körülmények homályosak voltak. Nagyon valószínű volt, hogy csapda. Azt üzenték, hogy menjünk a Tubaköves, vagy újonnan Rémorom néven hívott várromhoz este, és várjunk.

A vár rég elhagyatott volt, ezt az út állapota is mutatta. Aznap este viszont féltem, több ember szándékozott arra a helyre látogatni, mint amennyinek még örültünk volna.

A hegytetőre érvén elénk tárult a vár látványa. A külső várfal szinte csak nyomokban emlékeztetett régi önmagára. Ott, ahol a legtöbb kő megmaradt egymáson, ott sem lehetett magasabb nálam, én pedig nem vagyok egy égi meszelő. A belső fal, mely majdnem pontosan a külső kicsinyített mása, még épebb volt. Néhol a két méter szélességet és a három méter magasságot is elérte. Legbelül az öregtorony magasba nyúló, tetőtlen, rogyadozó maradványa fogadott minket. A leharcoltságából ítélve már vagy fél évszázada nem foglalkozhattak vele.

Töviről hegyire körbejártuk a helyet. Feltérképeztünk minden menekülési útvonalat, betereltük a lovakat a toronyba, összerendeztünk egy tábortüzet arra az esetre, ha ott kéne éjszakáznunk. Ezt persze nem gyújtottuk be, mert nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet.

Szörnyen féltünk, hogy első gondolatunk fog beigazolódni, és csapdába sétáltunk. Nem mertünk beszélgetni. Én szerettem volna a tőrömet szorongatni, de Eckhard gyorsan lebeszélt róla. Eltettem hát, de gyakoroltam, milyen hamar tudom előrántani.

Az éjszaka lassan közénk kúszott, mi pedig egyre feszültebbek lettünk. A toronyban húztuk meg magunkat, hogy védve legyünk. Az ég csillagos volt, a levegő – nyár végéhez illően – meleg, tücsökciripeléssel, bagolyhuhogástól fűszeres.

A torony ajtajából a belső várfal egyik részére láttunk rá. Az idő vánszorgott, míg mi az őrület határát súroltuk a kételytől. Millió alkalommal végigrágtuk a helyzetünk. A nyakunkba varrható gyilkosságokat, a ránk utaló jeleket, melyekről csak mi tudtuk, hogy csupán ármánykodás; a titokzatos férfiakat, akik titkos megbízatást adtak, és akik még akár hazugok is lehettek. A sötétségben minden aggály nőttön-nőtt, mint a dagály.

Aztán hirtelen történt valami; elhallgattak az állatok. Mi több, a saját légvételeinket sem hallottuk. Amúgy is verdeső szívünk egy ütemet kihagyott rémületünkben. Már tudtuk, hogy bajban vagyunk. Riadalmunkat csak tovább tetézte a várfalon megjelenő holló maszkos, köpönyeges alak. Alig láttunk belőle valamit a holdfényes éjszaka ellenére, de nem is kellett látnunk. Számszeríja elárulta, hogy ő Morcar, a vadász, ki a mi hibánkból, és szerencsétlen eseményeknek köszönhetően élet és halál közé szorult. Viszont ahogy ránk szegezte fegyverét, cseppet sem tűnt haldoklónak.

Egyszerre szerettem volna üvölteni és sírni mikor intésére banditák indultak meg felénk az árnyékokból. Mindannyian fekete-piros törzsi mintákat viseltek arcukon, vonásaikat kegyetlenség torzította. Testüket szedett-vedett vért védte, kezükben szegecselt bunkót lengettek.

Egyszerre fordultunk a lovak felé, de egy nyílvessző eltalálta a kancám szügyét. Észre sem vettem, mikor kezdtem el zihálva venni a levegőt, szívem mióta próbált kitörni mellkasom ketrecéből. Ám még így is felfogtam, hogy menekülnünk kell. Felpattantam az ép lóra, és megpróbáltam felhúzni magam mellé Eckhard-ot. Csakhogy ő másképp gondolkodott, mint én. Rácsapott a ló farára, mire az vágtába ugrott. Üvölteni akartam, kérdőre vonni, mi ez az esztelen viselkedés!? Nem volt rá sem időm, sem lehetőségem. A némaság fojtogatott, akárcsak a banditák gyűrűje.

Ahogy kivágtattam a toronyból, már vártak rám. Két haramia fogadott. Az egyik irtózatos pofonnal köszöntötte paripám, amitől ő felágaskodott. Csak jó tanításomnak köszönhettem, hogy nem estem le róla. Éreztem, hogy újból és újból összerezzent fájdalmában az ismételt ütések hatására. Közben megpróbáltak lerántani a nyeregből, de azt sikerült elkerülnöm.

Eckhard kirontott a toronyból, és egyetlen szúrással megölte a jobb oldalamon lévő támadómat, helyébe kapott másik kettőt.

A balomon lévő rossz arc megint megpróbálta leteríteni a lovamat, de hősiesen állta a megpróbáltatást. Ismételten kísérletet tettem vele kitörni a csapdából. Ám keresztül húzták a számításom: a gazember elkapta a lábam, amint a ló megindult alattam, ő lerántott a földre. Szerencsére egész jól tudok lóról esni, nem ütöttem meg magam nagyon. Így láthattam, hogy a főkapu helyénél is állt egy útonálló. Méghozzá kétszer akkora, mint a társai, és folyamatosan fújtatott, mint egy felbőszült bika. Azt hittem, hogy ő is bántani akarja a paripát, de csak kitért az útjából. A ló hirtelen olyan erővel vágódott el egy botló drótban, hogy iszonytató varázslat ellenére is hallani véltem robaját.

Viszont nem hagytak békén ezután sem. A lókötő, aki lerántott, hátulról elkapott két kézzel, és rángatni kezdett. Próbáltam védekezni, ellenállni. Láttam, hogy Eckhard ádázul küzd a martalócokkal, így én sem akartam megmentésre váró kislány maradni. Előhúztam a tőröm, és megvágtam a ráncigálómat valahol a bal felkarján. Láttam a vérét a pengén, de nem úgy tűnt, mintha különösen zavarta volna. Ekkor újabb haramia került elém, és gyomromba öklelt bunkójával. Levegő után kapkodtam, de hiába. Üvölteni akartam, de hangom nem hallatszott.

Még távolabb vonszoltak testőrömtől, viszont nem nyugodtam bele. Amint ismét tudtam lélegezni, támadtam. Megszúrtam a vállamat rángatót. Cserébe újfent gyomromban érezhettem a husángot. Mintha menekült volna előlem a levegő, nehezen találtam meg. Kínomban összerogytam. A szurkálódásaim miatt dühös gazember vállamat megragadva felrántott a földről, és a torony falának taszított. Először nem értettem, miért nem állt egyenesen elém, aztán megláttam magammal szemben Morcar-t. Az ereimben megfagyott a vér. A vadász levette álarcát, mely alatt egyetlen sebhely sem volt, pedig tisztán emlékeztem rá, hogy állkapcsa összezúzódott, mikor utoljára láttam. Ráadásul teljes nyugalommal töltötte éppen újra a számszeríját.

Kétségbeesésemben megint megtámadtam fogva tartómat, akit sikerült is a mellkasánál megvágnom, bár nem tudtam eldönteni, mennyit foghatott fel a támadásból vértje. A bandita ugyanis előre hajolt, és beleüvöltött az arcomba. A hangját még mindig nem hallottam, de éreztem a leheletét, a nyálát, a dühét a bőrömön.

Ahogy ismételten kilátásom nyílt a világra, könnyeimen keresztül megláttam, hogy Morcar rám emeli a nyílpuskáját. Be akartam csukni a szemem. Rettegtem. Szinte már elképzeltem, ahogy a nyíl átfúródik a testemen. Mégsem menekültem a sötétségbe. Láttam, hogy Eckhard bőszen harcol. Három őrült között táncolt, köztük azzal a drabállal, akit a főkapu helyén láttam. Életem védelmezője kitért egy vágás elől, majd pengéjével hárította a nagydarab támadását, mikor hirtelen fény villant a sötétségben. A banditavezér feje szétrobbant, vére, agyveleje Eckhard-ra fröccsent. Összerogyott. A fény irányába nézve egy viharkabátos illetőt láttam; egyik karját előre tartotta, mintha fogott volna valamit, a másikban egy szablyát tartott.

Minden olyan hirtelen történt: Morcar az idegen felé fordult, nyila hasba találta, bár ő nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatott. Közben Eckhard egy gyors mozdulattal elvágta az egyik bűnöző nyaki ütőerét, amiből sugárban tört elő a vér.

Az engem szorongató bosszú gyanánt megpróbált hasba térdelni, de ezen törekvését sikerült saját térdemmel hárítanom. Az „adok-kapok”-ot azzal folytattam, hogy megint megszúrtam, és bár ezúttal javarészt a vértjét karistoltam, mégis láttam néma üvöltését. Biztos voltam benne, hogy csupán Morcar parancsa tartja vissza attól, hogy megöljön. Megtorlásként olyan erővel térdelt hasba, hogy nem csak mozogni, levegőt venni sem volt erőm. Viszont mikor megláttam, hogy az a szemét meglőtte Eckhard karját, a méreg hulláma átcsapott a fejem felett. Rámarkoltam tőrömre, és beleszúrtam az engem sanyargató hasába. Pont a szegycsontja alatt sikerült. Arcára kiült a döbbenet és a gyötrelem. Lába megrogyott, majd mindkét karomra véres csíkot húzva összerogyott előttem. Nem tudnám megmondani, melyik volt erősebb bennem: a rettenet, hogy megöltem valakit, vagy a féltés Eckhard irányába. Az utóbbi kerekedett felül, mert második támadó hiányában berohantam a toronyba. A szemem sarkából láttam a martalócot a jövevénnyel küzdeni. Nem akartam útban lenni. Nem akartam, hogy Eckhard azért sérüljön meg, mert arra figyel, merre kóválygok.

A torony ajtajából egyből balra futottam, be a sarokba, ahol nem láthatott csak az, aki bejött utánam. Csakhogy nem bírtam sokáig egyhelyben maradni. Néztem a lovamat. Egy nyílvessző a szügyéből, egy a koponyájából állt ki. Eszembe jutott, hogy Eckhard-ot is eltalálta Morckar, és már mozdultam is az ajtónyílás felé. Közben történt valami, mert a hangok hirtelen megrohamoztak. Pengék csattogása, nyögések, kiáltások; hamisítatlan csatazaj. Viszont egy hang az előzőeknél is jobban zavart: a döglött ló megmozdult. És biztos, hogy nem csak az idegei voltak. Ez volt a végső löket, hogy elhagyjam a tornyot. Pont időben léptem ki, hogy lássam, amint Morcar – még mindig a falon állva – arcba rúgja Eckhard-ot. Segíteni akartam. Akárhogy. A kiabálást mégsem tartottam jó ötletnek, hátha Eckhard figyelmét is elvonom vele. Úgyhogy felvettem egy követ, és megcéloztam vele a vadász fejét. Annyit sikerült elérnem, hogy egy fejmozdulattal ki kellett térnie a kő útjából. Eckhard pedig ekkor meg tudta vágni a lábát, de sajnos ez még kevés volt ahhoz, hogy Morcar elhagyja védett pozícióját. Hogy jobban odanéztem a lábához, üvegszilánkokat láttam. Egyből eszembe jutott az az átokverte bor.

Eckhard szeretett végre pontot tenni Morcar-ral való ismeretségére, de a háta mögött álló haramia ezt nem nézte jó szemmel. Én pedig a gonoszságát nem néztem el. Bár kettőnk között ott volt a felrobbant fejű drabál, és ő is mocorgott, mint a döglött ló a hátam mögött, mégis nekiiramodtam. Két kézzel rámarkoltam tőrömre, és rárontottam. A lapockái között találtam el az éppen Eckhard-ra támadót, aki fájdalmasan felüvöltött, majd felém fordult. Ám mielőtt megmozdulhattam volna, megjelent a jövevény, és szinte ketté szelte. Szinte egy időben vágta félbe a bandita kulcscsontját, és nyomta falnak a fejetlen Eckhard-ot. Míg testőröm megpróbálta lebirkózni, kardélre hányi a fejvesztettet, Morcar leugrott a falról, és egy íves kardcsapással felhasította az ismeretlen férfi mellkasát. A vágás erejétől hanyatt esett a tengerészköpenyes, és sokkos állapotba került. Csupán egy mantrát mondogatott magában szüntelen.

Mivel már csak Morcar és az élőhalott maradt talpon rajtunk kívül, gyorsan körbekémleltem. Észrevettem, hogy az öregtorony tövében megölt támadóm is lassan elkezdett visszakapaszkodni az élők sorába, a várfal fölött pedig vörös fények táncoltak. Mivel a nyilván őrült Morcar ellen és a feltámadó halottak ellen sem volt esélyem, a fényeket vettem célba. A botló drótot kikerülve kiszaladtam a várból, majd be a fák közé. Egy kis tisztásra érve megláttam egy férfi alakot. Kámzsás köpenyt viselt, keze mozgását pedig vörös fények követték, melyek megvilágították sápadt orcáját. Rövid ideig hezitáltam, közben az a furcsa érzésem támadt, mintha valami csipkedne. Aztán ez a csípős érzés égetőbe ment át, és ahogy erősödött, úgy jöttem rá, hogy az eső az. Tűzeső volt! Ekkor győzött a félelmem, és tőrömet előre szegezve nekirohantam a csuklyásnak. Ő felém fordult, de akkor már késő volt megállni. Szeme vörös tűzben lobbant fel, nekem pedig futás közben szállt el az eszméletem. A sötétség mélységes veremként nyelt el...

A történet egy asztali szerepjáték egyik kalandja volt. Köszönet kedves Kaland Mesterünknek, aki levezényelte nekünk ezt a játékot!

Liebster Blog Award – II.

Ismét megkaptam ezt a díjat, és nagy örömömre ismét Csicsusztól.

„Hogy ennek a plecsninek mi az értelme? Németországból indult a kezdeményezés. Az én olvasatomból az derül ki, hogy ezzel szeretnék népszerűsíteni a kevésbé olvasott blogokat. Tehát bármelyik blogger akármelyik másiknak adhatja, akinek munkásságát szereti rendszeresen követni.” (2015.11.11.)

A díj pár „kötelességgel jár”. Hadd vázoljam fel ezeket:

1. Írd meg, kitől kaptad a díjat, és linkeld be a posztodba a blogját!

2. Írj 10 olyan dolgot magadról, ami nem köztudott!

3. Válaszolj a jelölő személy által feltett kérdésekre!

4.  Nevezd meg az új jelölteket, és tegyél fel nekik tíz kérdést!

5. Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

Még mindig nagyon tetszik a kezdeményezés, viszont még mindig nem olvasok blogokat, így én vakvágány vagyok… ismét. Ettől még szeretnék eleget tenni a felkérés általam is teljesíthető részének.

Szóval lássuk is:

10 dolog, amit eddig nem biztos, hogy tudtál rólam:

1.         Tollmániás vagyok. Főleg, ha töltőtollakról van szó. Van két Parker töltőtollam – sajnos az egyiket eltörtem –, illetve már egy üveg is van.

2.         Ennek ellenére ronda a kézírásom. Olvasható, de semmiképp nem nevezném nőiesnek, szépnek pedig pláne, pedig isten az atyám, én próbálkozom!

3.         Vörösre van festve a hajam, mert az eredeti szőkés barnát nem szeretem annyira.

4.         Szeretem az animéket. Kedvenceim a Fullmetal Alchemist, A Sword Art Online (1. évad 1. fele), Slayers, Inuyasha, Ouran High School Host Club.

5.         Összesen hat fülbevalóm van. Pont úgy, mint Winry Rockbell-nek.

6.         Hayao Miyazaki mester összes művét imádom! Nausica a szél hercegnője, Chihiro és Sophie az én hősnőim.

7.         Büszkén vallom magam játékos leányzónak, eddig mégis csak pár játékról mondhatom el, hogy végigjátszottam: Silent Hill 2, 4, Cryostasis, Witcher 3 – Wild Hunt, American McGee’s Alice – az első –, Machinarium, Portal 1, 2, Beyond: Two Souls, Journey, Harry Potter 1,2,4,6 – az utolsóban a bájitalfőzés volt a kedvencem.

8.         Imádom a gót ruhákat, és stílust.

9.         Szeretek LARP-ozni. Ez az élő szerepjáték angol rövidítése.

10.     Zongorán, furulyán és Bansuri-n – indiai bambuszfuvola – alapfokon tudok játszani, fuvolán pedig komolyabban. Ezek mindegyikéből van is egy itthon, kivéve zongorából. Abból csak szintetizátor van.

Most pedig lássuk a Csicsusztól kapott kérdéseket:

1.         Mi volt a fő motivációd a blogolásra?

Hagyományos értelemben nem szoktam blogolni. Én csak a történeteimet szeretem feltenni netre. Azokat sem értem, miért ide... Talán csak azért, hogy legyen egy hely, ahol akkor is megvannak, ha a merevlemezem elszáll.

2. Melyik saját irományod a kedvenced, és miért?

Nehéz kérdés. Jelenleg Az eltévedt lány. Talán azért, mert sok mindent beleírtam magamból.

3. Melyik a kedvenc könyved és miért?

Újabb nehéz kérdés. Többször hallottam már, hogy az a kedvenc könyvünk, amit akárhányszor el tudunk olvasni, és mindannyiszor ugyanolyan élvezettel tesszük. Viszont rám nem jellemző az újraolvasás. Eddig talán öt könyvvel esett ez meg, de egyiket sem ugyanakkora élvezettel olvastam el másodszorra. Vagy azért, mert már tudtam a csattanóját, vagy azért, mert másodjára már több hibáját vettem észre, így elvesztette a varázsát.

Szóval rengeteg könyvet szeretek, és szeretnék is majd egyszer újraolvasni, de egyelőre Nigel D. Findley – Árnyjáték című könyve vezet nálam. Ez a Shadowrun világban játszódó sci-fi fantasy történet másodjára is ugyanakkora izgalmat váltott ki belőlem, mint elsőre. Főszereplői most is nagyon inspirálóak számomra.

4. A papír alapú írást vagy a gépelést részesíted előnyben?

Papír alapú. Mint említettem, tollmániás vagyok. Emellett imádom a régies kinézetű füzeteket is. Hmmm... barnás lapok, kemény fedél... maga a mennyország!

5. Melyik könyvet olvastad végig életedben először?

Leslie L. Lawrence – A gonosz és a fekete hercegnő. Nagyon klassz kis krimi egy kis fantasy beütéssel.

6. Szeretsz zenét hallgatni olvasás közben?

Szinte csak úgy tudok. Mindegy mit, csak ne legyen magyar szövegű, mert akkor összezavarodok. Nálam inkább a külső zajok kirekesztésében segít.

7. Kedvenc idézeted?

„Írni könnyű. Csak leülsz a papírhoz, és kivájod a szívedet.” Vavyan Fable

„...hogy tudniillik jó vers akkor születik, ha a költő erős érzelmeket idéz fel higgadtan – a hagyományos prózára éppúgy alkalmazható.” Stephen King - Tortúra

„Nézz a hátad mögé, takarékoskodj a lőszerrel és soha ne kezdj sárkánnyal.” Robert N. Charrette - Sose kezdj sárkánnyal (Shadowrun)

8. Sírtál már filmen/könyvön/animén/játékon, ha valaki meghalt, vagy ha olyan szépet láttál?

Nem könnyű megríkatni. Sokszor volt, hogy elszorult a torkom, de két dolgon sírtam eddig:

- Először hallottam a kis Connie Talbot-ot, ahogy elénekelte a Somewhere over the rainbow-t;

- A Dokik című sorozat 3. évad 14. rész-e.

9.  Saját karaktereid közül melyik a kedvenced?

Bethore-t is nagyon szeretem, de Amarillisz az abszolút kedvenc.

10. Ha a világon bármelyik autót kiválaszthatnád magadnak, melyik lenne az?

Hehe :D Nagyon érdekes, mert bár imádom a Dean Winchester 67-es Chevy Impala-ja, de az Initial D animéből mégis jobban megszerettem a Mitsubishi Lancer EVO 4-est. Valahogy megragadott a formája, a könnyen kezelhetősége és az a szexy hang, amit a pneumatikus váltó ad ki. Már ha az anime teljesen élethű. :D

Nagyon köszönöm a lehetőséget. E nélkül biztosan nem írtam volna le ennyi mindent magamról. Még önismereti terápiának sem utolsó. Jelöltem is lenne, de szerintem nem ildomos visszadobni a játékot. Jövőre majd én adom neked, Csicsusz! :)

Jó lét!

Liebster Blog Award

Nem kertelek. Ezt a kedves díjat Csicsusztól (blogja) kaptam. Ő az első rajongóm az Anime Fanfiction Style oldalán. Tőle kapom a legtöbb, és legbiztatóbb véleményeket.

Hogy ennek a plecsninek mi az értelme? Németországból indult a kezdeményezés. Az én olvasatomból az derül ki, hogy ezzel szeretnék népszerűsíteni a kevésbé olvasott blogokat. Tehát bármelyik blogger akármelyik másiknak adhatja, akinek munkásságát szereti rendszeresen követni.

A díj pár „kötelességgel jár”. Hadd vázoljam fel ezeket:

1. Írd meg, kitől kaptad a díjat, és linkeld be a posztodba a blogját! (csekk)

2. Írj 10 olyan dolgot magadról, ami nem köztudott!

3. Válaszolj a jelölő személy által feltett kérdésekre!

4.  Nevezd meg az új jelölteket, és tegyél fel nekik tíz kérdést!

5. Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

Igazán egyszerű, és nagyszerű kezdeményezés, csak támogatni tudom! :)

Abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy rá kellett döbbennem... Nem olvasok blogokat. Magamat sem tartom igazából bloggernek, hiszen az oldalon konkrétan rólam eddig nem igazán tudhattatok meg semmit. (Hacsak valaki nem tud olvasni a sorok között. :) ) Így viszont azt kell mondanom, hogy sajnos nem tudok megfelelni az utolsó két követelménynek. Megtehetném, hogy random keresek portálokat, amikre már rátévedtem, de azzal csak hazudnék. Viszont amint találok olyan blogot, amit folyamatosan követek, ki fogom egészíteni ezt a bejegyzést, és tovább adom a díjat. ;)

Nos, hogy megvolt egy nagy vallomás, jöhet még 10 nüánsz rólam. Csapjunk a közepébe!

1. Pici koromban Süsü volt az egyik kedvenc mesefigurám. 3 évesen már kívülről fújtam a kezdő dalokat (igen, a herceg és a királylány énekét is). Ugyanilyen lelkesedéssel tanultam meg az Arany Lacinak című verset.

2. Általános iskolában aikidora jártam. Elég gyorsan befejeztem, még az első övvizsgáig se bírtam. Az aikido mellett kick-boxot (2 évig) és nihon ju jutsut (4 hónapig) is tanultam.

3. Szintén általános iskolában volt, mikor egy évben többször is beneveztek versenyekre. Legtöbbször vers- és prózamondó versenyekre. Egészen eredményesen szerepeltem ezeken.

A két kedvenc oklevelemet mutatom csak meg, mert kicsiként a legtöbbet átírtam aranyszínű zselés tollal.

Ezenkívül több tanulmányi versenyen is részt vettem. Német-, földrajzi-, történelmi-, biológiai-, fizikai levelezős versenyen is. Még arra is emlékszem, hogy a fizika versenynek SamFüles volt a fedőneve (szemfüles).

4. Eddig két novellám jelent meg újságban. Az első az Erdő őre volt, a második a Luca széke.

5. Majdnem minden kaját megeszek, egyedül az ecetes savanyúságokkal és a vadassal lehet kikergetni a világból. Savanyúságból csak az uborka- és a franciasalátát eszem.

6. Imádom a sushit! Illetve a süteményeket. Mindent, amiben nincs meggy. Azzal ellenségek vagyunk.

7. Imádom a steampunk cuccokat. Mindent! Van egy medálom, egy karórám és egy pendrive-om, amiket jó barátom, Zackary készített. https://www.facebook.com/jocucc/?pnref=lhc

Arról nem is beszélve, hogy a megjelent könyvem, Egy város acélból és gőzből, szintén steampunk stílusú némi fantasyval fűszerezett thriller.

8. Nagy kedvelője vagyok a kémiának. Ezért is van a nyakláncban egy üveg lombik, amiben pedig rézgálic van. Ez egy régi permetezőszer. Lenyelve hányást okoz, bőrrel érintkezve mérgező. Szóval már betiltották. Vagyis már betiltották. Viszont gyönyörű, és nagyon király kísérleteket lehet vele csinálni. Talán az előbbi két soromból kitűnik, hogy a mérgek is érdekelnek. Ha már kémia, akkor azt is leírom ide, hogy 3 évig járattam magam az ELTE vegyész szakára. Végül feladtam, és OKJ-s képzésen elvégeztem a Gyógyszertári asszisztens, majd a Gyógyszerkiadó szakasszisztens szakot. Már majdnem egy éve dolgozom patikában, és nagyon szeretem. ^^

9. Amiket még imádok:

- érzelmes zenéket. Most nem pop vagy rock zenére gondolok, hanem klasszikusra. Életem egyik legjobb élménye volt, mikor barátnőmmel elmentünk egy komolyzenekari koncertre, ahol filmzenéket játszottak. A legjobban az Amadeus-ból kiemelt Lacrimosa volt. Talán azért is ütött szíven annyira, mert 8 évig tanultam fuvolázni, és ennek a zenének a dallama valami szívszorongató. Hadd mutassak nektek egy kis kedvcsinálót: https://www.youtube.com/watch?v=L_P7bPWnQgU

- a természetet. Mind járni, mind fotózni szeretem. http://tifa666.deviantart.com/gallery/46049970/Nature

- a régi stílusú, vagy elhagyatott házakat.

- hímezni. http://tifa666.deviantart.com/gallery/36931885/Cross-stitch

- a tetkóimat. *pirul*

 

10. Nem vagyok egy nyílt személyiség. Imádok beszélgetni, és képes vagyok akár első látásra barátságot kötni valakivel, de mély dolgokról, magánéletről, múltról... nos azokról csak a legközelebbi ismerőseimmel tudok beszélni. Bármennyire szeretnék megnyílni még itt is, nem megy. Én már csak ilyen „kemény” csaj vagyok.

Most pedig jöhetnek a kérdések, melyeket Csicsusztól kaptam:

1. Mióta írsz, és melyik téma a kedvenced?

Még a középiskolában kezdtem írni. Eleinte unalomból, meg hogy kiadjam az érzéseimet. Aztán egyre több ismerősöm kezdte olvasni az írásaimat, én pedig egyre jobban élveztem a reakciójukat, így már nem csak magamnak, nekik is akartam írni. Szerettem volna, ha nekik is tetszik, nem csak nekem.

Pontosan emiatt változott is a kedvenc témám. A középiskolában a tinédzser világfájdalom volt rám jellemző, így írásaim nagy része sötét és nyomasztó volt. Természetesen nem tettem le a thriller műfajról, de már a komédia és a romantika sem hidegen.

2. Ki a példaképed?

Az utóbbi években volt már pár. Úgy általában elmondhatom, hogy minden erős nő. Csakhogy pár példát is hozzak: Mulán volt az első - miatta festettem feketére a hajam a középiskola után -, Hayao Miyazaki japán rajzfilmkészítő női főszereplői (Chihiro, Nausicaa, San, stb.), Vavyan Fable női főszereplői (Kyra Emett, Denisa Wry, Nashua, stb.) és az édesanyám.

3. Ki a kedvenc könyvíród? És online íród?

Régen rengeteg fan írást olvastam, de mint kis taknyos, sosem jegyeztem meg az íróit. Mostanra meg... nost már inkább könyveket olvasok.

Kedvenc íróim egyértelműen Vavyan Fable és Stephen King, és nagyon szeretem Leslie L. Lawrence-t. Az ő könyvei rántottak be a könyvek végeláthatatlan, és csodálatos világába. Emellett még szeretek fantasy és sci-fi könyveket olvasni. Kedvenc univerzumaim: Alien, Predator, Shadowrun, Warcraft.

4. Ha elnevezhetnéd saját magadat, milyen nevet választanál? (Fantázianév is jöhet).

Már sokszor próbáltam becenevet felvenni. Középiskolában a Tifa-chan volt, aztán jött egy rövid Lina időszak, végül a Katherine Hart. Az első a Final Fantasy 7. rajzfilmjének köszönhetően, a második a Slayers című japán rajzfilm után, a harmadik az egyik Shadowrun könyvből. Mostanra már igazából letettem az álnevekről. Én mindig csak Gabi maradok. :)

5. Jó lenne híresnek lenned? Ha igen, hogyan válnál ismertté? Ha nem, miért nem szeretnéd?

Egy ici-picit szeretnék. Szinte minden nap látom, hogy mik a híresség hátrányai, és sok filmet láttunk már, milyen személyiségromboló tud lenni a hírnév. Viszont annyira boldoggá tenne, ha többen is olvashatnák az írásaimat. Ha adhatnék valamicskét magamból, a világlátásomból, a gondolataimból, a fantáziámból másoknak. Pont kedves Csicsusz, akitől ezt a díjat kaptam, az első ember, aki folyamatosan, több írásomra is reagált, és nem rokonom, vagy közeli ismerősöm. Valami hihetetlenül inspiráló, és lélekemelő érzés, mikor egy-egy véleményében azt írja ez, vagy az hatással volt rá az írásaimból. Hogy elszomorítottam, vagy éppen felvidítottam. Rá pedig nem mondhatom, hogy elfogult. :)

6. Milyen lenne a tökéletes napod?

Fuh... Ez egy felettébb nehéz kérdés. Az is fergeteges, mikor egész nap tudok írni, vagy éppen hímezni. Ahogy kirándulni is szeretek, és még sorolhatnám. Néha meg egyszerűen csak lustálkodnék, csokit ennék, és számítógépes játékokkal játszanék. Viszont mindezek semmit sem érnek, ha a párom nem lehet mellettem. Nem tartom magam romantikus alkatnak, de egyszerűen megáll az életem, ha nincs mellettem. Nincs ihletem az íráshoz, nincs kedvem hímezni, nem tudok filmet választani. Szóval felettébb hisztis vagyok. :D

7. Mi az a dolog az életedben, amiért a leghálásabb vagy?

A másik felem, és a családom.

8. Ha választhatnál egy tulajdonságot vagy képességnek magadnak, mi lenne az?

Változtatnám a hajam és a szemem színét. Néha annyira szeretném csak egy napra befesteni a hajam. Ez egyelőre nem igazán megoldható, és nem tudok kontaktlencsét hordani.

9. Ha lenne egy jövőbe látó kristálygömb, ami egyetlen egy információt megmutatna a jövődből, mire lennél a leginkább kíváncsi?

Nem mernék belenézni. Valószínűleg elajándékoznám.

10. Van olyan dolog, amit még szeretnél fejleszteni az írási készségeden? Ha van, mi az? Ha nem tudod, vagy nincs, akkor miért nem?

Sokszor úgy érzem, hogy a párbeszédeim élettelenek, műviek. Én ezen dolgozom bőszen.

Nagyon hálás vagyok a díjért, és ugrálok örömömben, hogy ilyen megtiszteltetés ért. Jól esett kicsit mesélni magamról. Remélem, hogy nektek is tetszett ez a kis barangolás. :)

További szép napot kívánok emberek! Legyetek mindig vidámak! ^^

Halloween-i száz szavas verseny

Van egy honlap, ahol meg szoktam osztani írásaimat. Az oldalon volt egy Halloween-i verseny. A téma adott, egyetlen kikötés az volt, hogy az írás összesen 100 szó legyen. Se több, se kevesebb.
És íme megosztom veletek az én irományomat (köszönöm az ihletet Nagy Krisztina ^_^).

Kis halloween-i mese:

"Álomszép, mesebeli királylány vagyok. Ruhámon milliónyi fodor, lábamon lakkozott, kopogós cipellő, hajamban korona díszeleg. A legfinomabb selyemből készített harisnya tart melegen, akárcsak a tündérek által készített kabátkám. Ujjaimon smaragdköves gyűrű, csuklómon rózsás karkötő. Arcomon pirosító, ajkaimon gyöngyházfényű rúzs.

Mellettem pedig itt sétál maga a herceg. Magas, délceg dalia. Jóképű, sármos, és olyan oltalmazón fogja a kezem. Rajta is fényes cipő, királyi ruha, korona van.

Együtt lépünk oda a hatalmas ajtóhoz. Szívem a torkomban kalapál, térdem megremeg. Bátorítóan megszorítja a kezem, és rám mosolyog. Csenget.

Az ajtóban a szomszéd néni jelenik meg, rám mosolyog, majd apára, és mindkettőnknek ad egy csokit."

Sziasztok! 

Véget ért a Halloween-hét, így eljött az eredményhirdetés ideje. 

Helyezettek: 

I. Tifa-chan: Kis halloweeni mese (8,125 pont) 
II. Voreena: A szellő dala (8 pont) 
III. DeiLove: Hale-o-ween (7,3 pont)

Egy város acélból és gőzből

Megjelent!

Bethore története ezentúl elérhető ebook és nyomtatott kiadásban, a Publio kiadó gondozásában.

Köszönöm mindenki segítségét és bátorítását! :)

http://publioboox.com/hu_HU/egy-varos-acelbol-es-gozbol

Utolsó mese

Elfásultan, sápadtan fekszem az ágyamban. Barna hajam szétterül a párnán, mint valamialga a zöld vízben. Tekintetem a távolba réved. Ma már sehol sincs a tűz, mi benne égett. Még csak nem is barna, mint évtizedekkel ezelőtt. Az a szürke, génytelen golyóbis, mit ma a szememnek mondhatok, csupán egy halovány utánzata a régmúltnak. Annak az időnek, mikor még nem éltem át ennyi fájdalmat, és kínszenvedést.

Sárgás hálóingem már megkopott, néhol ki is szakadt, de én ragaszkodom hozzá, mint a léthez. Ez a ragaszkodás az, ami életben tart. Más már nem bátorít. Már senki nem fogja akezem. Néha még felriadok lidérces álmaimból, és olankor megpróbálom letépni a láncaimat, hogy még egyszer, utoljára láthassam őt. De akkor mindig belém hasít a fájdalom. A kín, melyet már a morfium sem csillapít. Az égő érzés, mely acéllábamba vág, mint régen, mikor a húst, az inakat, az ereket, az izmokat ésa csontokat átszakította az a golyó. Széttépte, akár éhes vadállat a prédáját. Senkinek nem kívánom azt az érzést...

Hirtelen ráeszmélek, hogy már vége. Ez már réges-régen történt. Ám ekkor fejemben visszhangozni kezd egy sikoly. Egy velőtrázó, hátborzongató sikoly. Az, amit akkor hallottam, amikor arra a szegény lányra lassan, nagyon lassan rágördültek a sok tonnás kerekek. Ahogyan a tehervonat szétzúzta kicsiny testének minden csontját, és a sínekbe olvasztotta finom bőrét.

-            Istenem, miért hagyod ezt?! – üvöltök fel, s máris eltűnik a rémületes kép. A nyugalom és a béke szétárad a testemben.

Lassan kinyitom a szemem. Körbenézek a szoában. A már megszokott, fehér csempe és a magas, normálisan nem bezárható ablakok fogadnak. Ahogy magam mellé pillantok, meglátom a nővérkét, aki éppen elpakolja a morfiumos fecskendőt. Mélyet sóhajtok. A gyógyszer elzsibbasztja végtagjaimat, és ezzel eléri, hogy rájöjjek; már nem sok elzsibbaszható végtagom van. Azaz egy nyavajás jobb kar még kitart. A nővérke rám mosolyog, megsimogatja a fejeme, mint egy kisgyereknek, aztán kimegy a kórteremből.

Bal karomat felemelem lassan és a holdfényben megmozgatom az ujjaimat. A fémes csikorgás elárulja nekem, hogy már régen voltak beolajozva a kiberizületeim. Igaz is, hogy régóta fekszem idebenn. A kórház lassan felzabálja megmaradt emberi testemet. Sok orvos ajánlotta már fel, hogy agyam és szellemem képesek átültetni egy robotba, és így tovább élhetek. Viszont én nem bízom ebben az újfajta technológiában.

Újból belém nyilall a fájdalom, de ez nem olyan, mint az eddigiek. Ez olyan, ami az ember idegsejtjeit a végletekig megterheli.

Szemem könnybe lábad, bal karom élettelenül zuhan melém az ágyra, jobb kézfejem ökölbe rándul. A nővérhívó felé akarok nyúlni, de egy – a csuklómra tekeredő – vastag bőrszíj megakadályoz benne. A kín tovább fokozódik. Érzem, hogy előbb a talpamban, aztán a lábikrámban, majd a combomban lévő izmok, még ha huzalokból is vannak, önkéntelen rángatózásba kezdenek. Ekkor belémvillan a felismerés; méreg!

Segítségért akarok kiáltani, de a félelem elnémít. Már nem érzem a lábam rángását. Gyorsan terjed a méreg. Szinte érzem, ahogy leállnak a fontosabb szerveim. Előbb a vesém, aztán a májam.

Rémülten kapkodok levegő után, de tudom, hogy nincs menekvés. Már biztosan alszik mindenki. Mire megtalálják görcsbe rándult testem, lesz majd nyolc óra.

Az ágyam melletti kis vekker a reggeli hetes híreket harangozza be, ahogy azt eddig is tette minden reggel.

„Még van remény!” – villan fel bennem a hamis gondolat. Mielőtt letelne a reggeli ébresztő öt perces dallama, fojtogató érzés kerít hatalmába. Fogy az oxigén a tüdőmből, és bárhogyan erőlködök nem tudok több levegőt magamba szívni. Erőlködésemben hánykolódok az ágyon, feszegetem a béklyóm, de semmi sem történik. Senki nem nyit be, és senki nem siet a segítségemre. Vöröses lesz a kép előttem, ahogy az apró hajszálerek elpattannak a szememben. Aztán szédülni kezdek, hiszen az agyam sem kap vért. Végül beletörődök a végzetbe, és hagyom, hogy a fölém tornyosuló csuklyás alak magához öleljen.