Elfásultan, sápadtan fekszem
az ágyamban. Barna hajam szétterül a párnán, mint valamialga a zöld vízben.
Tekintetem a távolba réved. Ma már sehol sincs a tűz, mi benne égett. Még csak
nem is barna, mint évtizedekkel ezelőtt. Az a szürke, génytelen golyóbis, mit
ma a szememnek mondhatok, csupán egy halovány utánzata a régmúltnak. Annak az
időnek, mikor még nem éltem át ennyi fájdalmat, és kínszenvedést.
Sárgás hálóingem már
megkopott, néhol ki is szakadt, de én ragaszkodom hozzá, mint a léthez. Ez a
ragaszkodás az, ami életben tart. Más már nem bátorít. Már senki nem fogja
akezem. Néha még felriadok lidérces álmaimból, és olankor megpróbálom letépni a
láncaimat, hogy még egyszer, utoljára láthassam őt. De akkor mindig belém hasít
a fájdalom. A kín, melyet már a morfium sem csillapít. Az égő érzés, mely
acéllábamba vág, mint régen, mikor a húst, az inakat, az ereket, az izmokat ésa
csontokat átszakította az a golyó. Széttépte, akár éhes vadállat a prédáját.
Senkinek nem kívánom azt az érzést...
Hirtelen ráeszmélek, hogy már
vége. Ez már réges-régen történt. Ám ekkor fejemben visszhangozni kezd egy
sikoly. Egy velőtrázó, hátborzongató sikoly. Az, amit akkor hallottam, amikor
arra a szegény lányra lassan, nagyon lassan rágördültek a sok tonnás kerekek.
Ahogyan a tehervonat szétzúzta kicsiny testének minden csontját, és a sínekbe
olvasztotta finom bőrét.
-
Istenem, miért hagyod ezt?! – üvöltök fel, s
máris eltűnik a rémületes kép. A nyugalom és a béke szétárad a testemben.
Lassan kinyitom a szemem.
Körbenézek a szoában. A már megszokott, fehér csempe és a magas, normálisan nem
bezárható ablakok fogadnak. Ahogy magam mellé pillantok, meglátom a nővérkét,
aki éppen elpakolja a morfiumos fecskendőt. Mélyet sóhajtok. A gyógyszer
elzsibbasztja végtagjaimat, és ezzel eléri, hogy rájöjjek; már nem sok
elzsibbaszható végtagom van. Azaz egy nyavajás jobb kar még kitart. A nővérke
rám mosolyog, megsimogatja a fejeme, mint egy kisgyereknek, aztán kimegy a
kórteremből.
Bal karomat felemelem lassan
és a holdfényben megmozgatom az ujjaimat. A fémes csikorgás elárulja nekem,
hogy már régen voltak beolajozva a kiberizületeim. Igaz is, hogy régóta fekszem
idebenn. A kórház lassan felzabálja megmaradt emberi testemet. Sok orvos
ajánlotta már fel, hogy agyam és szellemem képesek átültetni egy robotba, és
így tovább élhetek. Viszont én nem bízom ebben az újfajta technológiában.
Újból belém nyilall a
fájdalom, de ez nem olyan, mint az eddigiek. Ez olyan, ami az ember
idegsejtjeit a végletekig megterheli.
Szemem könnybe lábad, bal
karom élettelenül zuhan melém az ágyra, jobb kézfejem ökölbe rándul. A
nővérhívó felé akarok nyúlni, de egy – a csuklómra tekeredő – vastag bőrszíj
megakadályoz benne. A kín tovább fokozódik. Érzem, hogy előbb a talpamban,
aztán a lábikrámban, majd a combomban lévő izmok, még ha huzalokból is vannak,
önkéntelen rángatózásba kezdenek. Ekkor belémvillan a felismerés; méreg!
Segítségért akarok kiáltani,
de a félelem elnémít. Már nem érzem a lábam rángását. Gyorsan terjed a méreg.
Szinte érzem, ahogy leállnak a fontosabb szerveim. Előbb a vesém, aztán a
májam.
Rémülten kapkodok levegő után,
de tudom, hogy nincs menekvés. Már biztosan alszik mindenki. Mire megtalálják
görcsbe rándult testem, lesz majd nyolc óra.
Az ágyam melletti kis vekker a
reggeli hetes híreket harangozza be, ahogy azt eddig is tette minden reggel.
„Még van remény!” – villan fel
bennem a hamis gondolat. Mielőtt letelne a reggeli ébresztő öt perces dallama,
fojtogató érzés kerít hatalmába. Fogy az oxigén a tüdőmből, és bárhogyan
erőlködök nem tudok több levegőt magamba szívni. Erőlködésemben hánykolódok az
ágyon, feszegetem a béklyóm, de semmi sem történik. Senki nem nyit be, és senki
nem siet a segítségemre. Vöröses lesz a kép előttem, ahogy az apró hajszálerek
elpattannak a szememben. Aztán szédülni kezdek, hiszen az agyam sem kap vért.
Végül beletörődök a végzetbe, és hagyom, hogy a fölém tornyosuló csuklyás alak
magához öleljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése