A lovak felfelé kaptattak a szerpentinen. A valaha
kocsival járt út már alig volt szélesebb egy embernél.
Jómagam, Lina Ineres ültem az egyik lovon, míg a
másikon Eckhard Waller, a testőröm. Egyikünk sem volt nyugodt. Találkozóra
hívtak minket, de a körülmények homályosak voltak. Nagyon valószínű volt, hogy
csapda. Azt üzenték, hogy menjünk a Tubaköves, vagy újonnan Rémorom néven
hívott várromhoz este, és várjunk.
A vár rég elhagyatott volt, ezt az út állapota is
mutatta. Aznap este viszont féltem, több ember szándékozott arra a helyre
látogatni, mint amennyinek még örültünk volna.
A hegytetőre érvén elénk tárult a vár látványa. A
külső várfal szinte csak nyomokban emlékeztetett régi önmagára. Ott, ahol a
legtöbb kő megmaradt egymáson, ott sem lehetett magasabb nálam, én pedig nem
vagyok egy égi meszelő. A belső fal, mely majdnem pontosan a külső kicsinyített
mása, még épebb volt. Néhol a két méter szélességet és a három méter magasságot
is elérte. Legbelül az öregtorony magasba nyúló, tetőtlen, rogyadozó maradványa
fogadott minket. A leharcoltságából ítélve már vagy fél évszázada nem
foglalkozhattak vele.
Töviről hegyire körbejártuk a helyet.
Feltérképeztünk minden menekülési útvonalat, betereltük a lovakat a toronyba,
összerendeztünk egy tábortüzet arra az esetre, ha ott kéne éjszakáznunk. Ezt
persze nem gyújtottuk be, mert nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet.
Szörnyen féltünk, hogy első gondolatunk fog
beigazolódni, és csapdába sétáltunk. Nem mertünk beszélgetni. Én szerettem
volna a tőrömet szorongatni, de Eckhard gyorsan lebeszélt róla. Eltettem hát,
de gyakoroltam, milyen hamar tudom előrántani.
Az éjszaka lassan közénk kúszott, mi pedig egyre
feszültebbek lettünk. A toronyban húztuk meg magunkat, hogy védve legyünk. Az
ég csillagos volt, a levegő – nyár végéhez illően – meleg, tücsökciripeléssel,
bagolyhuhogástól fűszeres.
A torony ajtajából a belső várfal egyik részére
láttunk rá. Az idő vánszorgott, míg mi az őrület határát súroltuk a kételytől.
Millió alkalommal végigrágtuk a helyzetünk. A nyakunkba varrható
gyilkosságokat, a ránk utaló jeleket, melyekről csak mi tudtuk, hogy csupán
ármánykodás; a titokzatos férfiakat, akik titkos megbízatást adtak, és akik még
akár hazugok is lehettek. A sötétségben minden aggály nőttön-nőtt, mint a
dagály.
Aztán hirtelen történt valami; elhallgattak az
állatok. Mi több, a saját légvételeinket sem hallottuk. Amúgy is verdeső
szívünk egy ütemet kihagyott rémületünkben. Már tudtuk, hogy bajban vagyunk.
Riadalmunkat csak tovább tetézte a várfalon megjelenő holló maszkos, köpönyeges
alak. Alig láttunk belőle valamit a holdfényes éjszaka ellenére, de nem is
kellett látnunk. Számszeríja elárulta, hogy ő Morcar, a vadász, ki a mi
hibánkból, és szerencsétlen eseményeknek köszönhetően élet és halál közé
szorult. Viszont ahogy ránk szegezte fegyverét, cseppet sem tűnt haldoklónak.
Egyszerre szerettem volna üvölteni és sírni mikor
intésére banditák indultak meg felénk az árnyékokból. Mindannyian fekete-piros
törzsi mintákat viseltek arcukon, vonásaikat kegyetlenség torzította. Testüket
szedett-vedett vért védte, kezükben szegecselt bunkót lengettek.
Egyszerre fordultunk a lovak felé, de egy nyílvessző
eltalálta a kancám szügyét. Észre sem vettem, mikor kezdtem el zihálva venni a
levegőt, szívem mióta próbált kitörni mellkasom ketrecéből. Ám még így is
felfogtam, hogy menekülnünk kell. Felpattantam az ép lóra, és megpróbáltam
felhúzni magam mellé Eckhard-ot. Csakhogy ő másképp gondolkodott, mint én.
Rácsapott a ló farára, mire az vágtába ugrott. Üvölteni akartam, kérdőre vonni,
mi ez az esztelen viselkedés!? Nem volt rá sem időm, sem lehetőségem. A némaság
fojtogatott, akárcsak a banditák gyűrűje.
Ahogy kivágtattam a toronyból, már vártak rám. Két
haramia fogadott. Az egyik irtózatos pofonnal köszöntötte paripám, amitől ő
felágaskodott. Csak jó tanításomnak köszönhettem, hogy nem estem le róla.
Éreztem, hogy újból és újból összerezzent fájdalmában az ismételt ütések
hatására. Közben megpróbáltak lerántani a nyeregből, de azt sikerült
elkerülnöm.
Eckhard kirontott a toronyból, és egyetlen szúrással
megölte a jobb oldalamon lévő támadómat, helyébe kapott másik kettőt.
A balomon lévő rossz arc megint megpróbálta
leteríteni a lovamat, de hősiesen állta a megpróbáltatást. Ismételten
kísérletet tettem vele kitörni a csapdából. Ám keresztül húzták a számításom: a
gazember elkapta a lábam, amint a ló megindult alattam, ő lerántott a földre.
Szerencsére egész jól tudok lóról esni, nem ütöttem meg magam nagyon. Így
láthattam, hogy a főkapu helyénél is állt egy útonálló. Méghozzá kétszer
akkora, mint a társai, és folyamatosan fújtatott, mint egy felbőszült bika. Azt
hittem, hogy ő is bántani akarja a paripát, de csak kitért az útjából. A ló
hirtelen olyan erővel vágódott el egy botló drótban, hogy iszonytató varázslat
ellenére is hallani véltem robaját.
Viszont nem hagytak békén ezután sem. A lókötő, aki
lerántott, hátulról elkapott két kézzel, és rángatni kezdett. Próbáltam
védekezni, ellenállni. Láttam, hogy Eckhard ádázul küzd a martalócokkal, így én
sem akartam megmentésre váró kislány maradni. Előhúztam a tőröm, és megvágtam a
ráncigálómat valahol a bal felkarján. Láttam a vérét a pengén, de nem úgy tűnt,
mintha különösen zavarta volna. Ekkor újabb haramia került elém, és gyomromba öklelt
bunkójával. Levegő után kapkodtam, de hiába. Üvölteni akartam, de hangom nem
hallatszott.
Még távolabb vonszoltak testőrömtől, viszont nem
nyugodtam bele. Amint ismét tudtam lélegezni, támadtam. Megszúrtam a vállamat
rángatót. Cserébe újfent gyomromban érezhettem a husángot. Mintha menekült
volna előlem a levegő, nehezen találtam meg. Kínomban összerogytam. A
szurkálódásaim miatt dühös gazember vállamat megragadva felrántott a földről,
és a torony falának taszított. Először nem értettem, miért nem állt egyenesen
elém, aztán megláttam magammal szemben Morcar-t. Az ereimben megfagyott a vér.
A vadász levette álarcát, mely alatt egyetlen sebhely sem volt, pedig tisztán
emlékeztem rá, hogy állkapcsa összezúzódott, mikor utoljára láttam. Ráadásul
teljes nyugalommal töltötte éppen újra a számszeríját.
Kétségbeesésemben megint megtámadtam fogva tartómat,
akit sikerült is a mellkasánál megvágnom, bár nem tudtam eldönteni, mennyit
foghatott fel a támadásból vértje. A bandita ugyanis előre hajolt, és
beleüvöltött az arcomba. A hangját még mindig nem hallottam, de éreztem a
leheletét, a nyálát, a dühét a bőrömön.
Ahogy ismételten kilátásom nyílt a világra,
könnyeimen keresztül megláttam, hogy Morcar rám emeli a nyílpuskáját. Be
akartam csukni a szemem. Rettegtem. Szinte már elképzeltem, ahogy a nyíl
átfúródik a testemen. Mégsem menekültem a sötétségbe. Láttam, hogy Eckhard
bőszen harcol. Három őrült között táncolt, köztük azzal a drabállal, akit a
főkapu helyén láttam. Életem védelmezője kitért egy vágás elől, majd pengéjével
hárította a nagydarab támadását, mikor hirtelen fény villant a sötétségben. A
banditavezér feje szétrobbant, vére, agyveleje Eckhard-ra fröccsent.
Összerogyott. A fény irányába nézve egy viharkabátos illetőt láttam; egyik
karját előre tartotta, mintha fogott volna valamit, a másikban egy szablyát
tartott.
Minden olyan hirtelen történt: Morcar az idegen felé
fordult, nyila hasba találta, bár ő nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatott.
Közben Eckhard egy gyors mozdulattal elvágta az egyik bűnöző nyaki ütőerét,
amiből sugárban tört elő a vér.
Az engem szorongató bosszú gyanánt megpróbált hasba
térdelni, de ezen törekvését sikerült saját térdemmel hárítanom. Az
„adok-kapok”-ot azzal folytattam, hogy megint megszúrtam, és bár ezúttal
javarészt a vértjét karistoltam, mégis láttam néma üvöltését. Biztos voltam
benne, hogy csupán Morcar parancsa tartja vissza attól, hogy megöljön.
Megtorlásként olyan erővel térdelt hasba, hogy nem csak mozogni, levegőt venni
sem volt erőm. Viszont mikor megláttam, hogy az a szemét meglőtte Eckhard
karját, a méreg hulláma átcsapott a fejem felett. Rámarkoltam tőrömre, és
beleszúrtam az engem sanyargató hasába. Pont a szegycsontja alatt sikerült.
Arcára kiült a döbbenet és a gyötrelem. Lába megrogyott, majd mindkét karomra
véres csíkot húzva összerogyott előttem. Nem tudnám megmondani, melyik volt
erősebb bennem: a rettenet, hogy megöltem valakit, vagy a féltés Eckhard
irányába. Az utóbbi kerekedett felül, mert második támadó hiányában berohantam
a toronyba. A szemem sarkából láttam a martalócot a jövevénnyel küzdeni. Nem
akartam útban lenni. Nem akartam, hogy Eckhard azért sérüljön meg, mert arra
figyel, merre kóválygok.
A torony ajtajából egyből balra futottam, be a
sarokba, ahol nem láthatott csak az, aki bejött utánam. Csakhogy nem bírtam
sokáig egyhelyben maradni. Néztem a lovamat. Egy nyílvessző a szügyéből, egy a
koponyájából állt ki. Eszembe jutott, hogy Eckhard-ot is eltalálta Morckar, és
már mozdultam is az ajtónyílás felé. Közben történt valami, mert a hangok
hirtelen megrohamoztak. Pengék csattogása, nyögések, kiáltások; hamisítatlan
csatazaj. Viszont egy hang az előzőeknél is jobban zavart: a döglött ló
megmozdult. És biztos, hogy nem csak az idegei voltak. Ez volt a végső löket,
hogy elhagyjam a tornyot. Pont időben léptem ki, hogy lássam, amint Morcar –
még mindig a falon állva – arcba rúgja Eckhard-ot. Segíteni akartam. Akárhogy.
A kiabálást mégsem tartottam jó ötletnek, hátha Eckhard figyelmét is elvonom
vele. Úgyhogy felvettem egy követ, és megcéloztam vele a vadász fejét. Annyit
sikerült elérnem, hogy egy fejmozdulattal ki kellett térnie a kő útjából.
Eckhard pedig ekkor meg tudta vágni a lábát, de sajnos ez még kevés volt ahhoz,
hogy Morcar elhagyja védett pozícióját. Hogy jobban odanéztem a lábához,
üvegszilánkokat láttam. Egyből eszembe jutott az az átokverte bor.
Eckhard szeretett végre pontot tenni Morcar-ral való
ismeretségére, de a háta mögött álló haramia ezt nem nézte jó szemmel. Én pedig
a gonoszságát nem néztem el. Bár kettőnk között ott volt a felrobbant fejű
drabál, és ő is mocorgott, mint a döglött ló a hátam mögött, mégis
nekiiramodtam. Két kézzel rámarkoltam tőrömre, és rárontottam. A lapockái
között találtam el az éppen Eckhard-ra támadót, aki fájdalmasan felüvöltött,
majd felém fordult. Ám mielőtt megmozdulhattam volna, megjelent a jövevény, és
szinte ketté szelte. Szinte egy időben vágta félbe a bandita kulcscsontját, és
nyomta falnak a fejetlen Eckhard-ot. Míg testőröm megpróbálta lebirkózni,
kardélre hányi a fejvesztettet, Morcar leugrott a falról, és egy íves
kardcsapással felhasította az ismeretlen férfi mellkasát. A vágás erejétől
hanyatt esett a tengerészköpenyes, és sokkos állapotba került. Csupán egy
mantrát mondogatott magában szüntelen.
Mivel már csak Morcar és az élőhalott maradt talpon
rajtunk kívül, gyorsan körbekémleltem. Észrevettem, hogy az öregtorony tövében
megölt támadóm is lassan elkezdett visszakapaszkodni az élők sorába, a várfal
fölött pedig vörös fények táncoltak. Mivel a nyilván őrült Morcar ellen és a
feltámadó halottak ellen sem volt esélyem, a fényeket vettem célba. A botló
drótot kikerülve kiszaladtam a várból, majd be a fák közé. Egy kis tisztásra
érve megláttam egy férfi alakot. Kámzsás köpenyt viselt, keze mozgását pedig
vörös fények követték, melyek megvilágították sápadt orcáját. Rövid ideig
hezitáltam, közben az a furcsa érzésem támadt, mintha valami csipkedne. Aztán
ez a csípős érzés égetőbe ment át, és ahogy erősödött, úgy jöttem rá, hogy az
eső az. Tűzeső volt! Ekkor győzött a félelmem, és tőrömet előre szegezve
nekirohantam a csuklyásnak. Ő felém fordult, de akkor már késő volt megállni.
Szeme vörös tűzben lobbant fel, nekem pedig futás közben szállt el az
eszméletem. A sötétség mélységes veremként nyelt el...
A történet egy asztali szerepjáték egyik kalandja volt. Köszönet kedves Kaland Mesterünknek, aki levezényelte nekünk ezt a játékot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése