Rajtaütés

A lovak felfelé kaptattak a szerpentinen. A valaha kocsival járt út már alig volt szélesebb egy embernél.

Jómagam, Lina Ineres ültem az egyik lovon, míg a másikon Eckhard Waller, a testőröm. Egyikünk sem volt nyugodt. Találkozóra hívtak minket, de a körülmények homályosak voltak. Nagyon valószínű volt, hogy csapda. Azt üzenték, hogy menjünk a Tubaköves, vagy újonnan Rémorom néven hívott várromhoz este, és várjunk.

A vár rég elhagyatott volt, ezt az út állapota is mutatta. Aznap este viszont féltem, több ember szándékozott arra a helyre látogatni, mint amennyinek még örültünk volna.

A hegytetőre érvén elénk tárult a vár látványa. A külső várfal szinte csak nyomokban emlékeztetett régi önmagára. Ott, ahol a legtöbb kő megmaradt egymáson, ott sem lehetett magasabb nálam, én pedig nem vagyok egy égi meszelő. A belső fal, mely majdnem pontosan a külső kicsinyített mása, még épebb volt. Néhol a két méter szélességet és a három méter magasságot is elérte. Legbelül az öregtorony magasba nyúló, tetőtlen, rogyadozó maradványa fogadott minket. A leharcoltságából ítélve már vagy fél évszázada nem foglalkozhattak vele.

Töviről hegyire körbejártuk a helyet. Feltérképeztünk minden menekülési útvonalat, betereltük a lovakat a toronyba, összerendeztünk egy tábortüzet arra az esetre, ha ott kéne éjszakáznunk. Ezt persze nem gyújtottuk be, mert nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet.

Szörnyen féltünk, hogy első gondolatunk fog beigazolódni, és csapdába sétáltunk. Nem mertünk beszélgetni. Én szerettem volna a tőrömet szorongatni, de Eckhard gyorsan lebeszélt róla. Eltettem hát, de gyakoroltam, milyen hamar tudom előrántani.

Az éjszaka lassan közénk kúszott, mi pedig egyre feszültebbek lettünk. A toronyban húztuk meg magunkat, hogy védve legyünk. Az ég csillagos volt, a levegő – nyár végéhez illően – meleg, tücsökciripeléssel, bagolyhuhogástól fűszeres.

A torony ajtajából a belső várfal egyik részére láttunk rá. Az idő vánszorgott, míg mi az őrület határát súroltuk a kételytől. Millió alkalommal végigrágtuk a helyzetünk. A nyakunkba varrható gyilkosságokat, a ránk utaló jeleket, melyekről csak mi tudtuk, hogy csupán ármánykodás; a titokzatos férfiakat, akik titkos megbízatást adtak, és akik még akár hazugok is lehettek. A sötétségben minden aggály nőttön-nőtt, mint a dagály.

Aztán hirtelen történt valami; elhallgattak az állatok. Mi több, a saját légvételeinket sem hallottuk. Amúgy is verdeső szívünk egy ütemet kihagyott rémületünkben. Már tudtuk, hogy bajban vagyunk. Riadalmunkat csak tovább tetézte a várfalon megjelenő holló maszkos, köpönyeges alak. Alig láttunk belőle valamit a holdfényes éjszaka ellenére, de nem is kellett látnunk. Számszeríja elárulta, hogy ő Morcar, a vadász, ki a mi hibánkból, és szerencsétlen eseményeknek köszönhetően élet és halál közé szorult. Viszont ahogy ránk szegezte fegyverét, cseppet sem tűnt haldoklónak.

Egyszerre szerettem volna üvölteni és sírni mikor intésére banditák indultak meg felénk az árnyékokból. Mindannyian fekete-piros törzsi mintákat viseltek arcukon, vonásaikat kegyetlenség torzította. Testüket szedett-vedett vért védte, kezükben szegecselt bunkót lengettek.

Egyszerre fordultunk a lovak felé, de egy nyílvessző eltalálta a kancám szügyét. Észre sem vettem, mikor kezdtem el zihálva venni a levegőt, szívem mióta próbált kitörni mellkasom ketrecéből. Ám még így is felfogtam, hogy menekülnünk kell. Felpattantam az ép lóra, és megpróbáltam felhúzni magam mellé Eckhard-ot. Csakhogy ő másképp gondolkodott, mint én. Rácsapott a ló farára, mire az vágtába ugrott. Üvölteni akartam, kérdőre vonni, mi ez az esztelen viselkedés!? Nem volt rá sem időm, sem lehetőségem. A némaság fojtogatott, akárcsak a banditák gyűrűje.

Ahogy kivágtattam a toronyból, már vártak rám. Két haramia fogadott. Az egyik irtózatos pofonnal köszöntötte paripám, amitől ő felágaskodott. Csak jó tanításomnak köszönhettem, hogy nem estem le róla. Éreztem, hogy újból és újból összerezzent fájdalmában az ismételt ütések hatására. Közben megpróbáltak lerántani a nyeregből, de azt sikerült elkerülnöm.

Eckhard kirontott a toronyból, és egyetlen szúrással megölte a jobb oldalamon lévő támadómat, helyébe kapott másik kettőt.

A balomon lévő rossz arc megint megpróbálta leteríteni a lovamat, de hősiesen állta a megpróbáltatást. Ismételten kísérletet tettem vele kitörni a csapdából. Ám keresztül húzták a számításom: a gazember elkapta a lábam, amint a ló megindult alattam, ő lerántott a földre. Szerencsére egész jól tudok lóról esni, nem ütöttem meg magam nagyon. Így láthattam, hogy a főkapu helyénél is állt egy útonálló. Méghozzá kétszer akkora, mint a társai, és folyamatosan fújtatott, mint egy felbőszült bika. Azt hittem, hogy ő is bántani akarja a paripát, de csak kitért az útjából. A ló hirtelen olyan erővel vágódott el egy botló drótban, hogy iszonytató varázslat ellenére is hallani véltem robaját.

Viszont nem hagytak békén ezután sem. A lókötő, aki lerántott, hátulról elkapott két kézzel, és rángatni kezdett. Próbáltam védekezni, ellenállni. Láttam, hogy Eckhard ádázul küzd a martalócokkal, így én sem akartam megmentésre váró kislány maradni. Előhúztam a tőröm, és megvágtam a ráncigálómat valahol a bal felkarján. Láttam a vérét a pengén, de nem úgy tűnt, mintha különösen zavarta volna. Ekkor újabb haramia került elém, és gyomromba öklelt bunkójával. Levegő után kapkodtam, de hiába. Üvölteni akartam, de hangom nem hallatszott.

Még távolabb vonszoltak testőrömtől, viszont nem nyugodtam bele. Amint ismét tudtam lélegezni, támadtam. Megszúrtam a vállamat rángatót. Cserébe újfent gyomromban érezhettem a husángot. Mintha menekült volna előlem a levegő, nehezen találtam meg. Kínomban összerogytam. A szurkálódásaim miatt dühös gazember vállamat megragadva felrántott a földről, és a torony falának taszított. Először nem értettem, miért nem állt egyenesen elém, aztán megláttam magammal szemben Morcar-t. Az ereimben megfagyott a vér. A vadász levette álarcát, mely alatt egyetlen sebhely sem volt, pedig tisztán emlékeztem rá, hogy állkapcsa összezúzódott, mikor utoljára láttam. Ráadásul teljes nyugalommal töltötte éppen újra a számszeríját.

Kétségbeesésemben megint megtámadtam fogva tartómat, akit sikerült is a mellkasánál megvágnom, bár nem tudtam eldönteni, mennyit foghatott fel a támadásból vértje. A bandita ugyanis előre hajolt, és beleüvöltött az arcomba. A hangját még mindig nem hallottam, de éreztem a leheletét, a nyálát, a dühét a bőrömön.

Ahogy ismételten kilátásom nyílt a világra, könnyeimen keresztül megláttam, hogy Morcar rám emeli a nyílpuskáját. Be akartam csukni a szemem. Rettegtem. Szinte már elképzeltem, ahogy a nyíl átfúródik a testemen. Mégsem menekültem a sötétségbe. Láttam, hogy Eckhard bőszen harcol. Három őrült között táncolt, köztük azzal a drabállal, akit a főkapu helyén láttam. Életem védelmezője kitért egy vágás elől, majd pengéjével hárította a nagydarab támadását, mikor hirtelen fény villant a sötétségben. A banditavezér feje szétrobbant, vére, agyveleje Eckhard-ra fröccsent. Összerogyott. A fény irányába nézve egy viharkabátos illetőt láttam; egyik karját előre tartotta, mintha fogott volna valamit, a másikban egy szablyát tartott.

Minden olyan hirtelen történt: Morcar az idegen felé fordult, nyila hasba találta, bár ő nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatott. Közben Eckhard egy gyors mozdulattal elvágta az egyik bűnöző nyaki ütőerét, amiből sugárban tört elő a vér.

Az engem szorongató bosszú gyanánt megpróbált hasba térdelni, de ezen törekvését sikerült saját térdemmel hárítanom. Az „adok-kapok”-ot azzal folytattam, hogy megint megszúrtam, és bár ezúttal javarészt a vértjét karistoltam, mégis láttam néma üvöltését. Biztos voltam benne, hogy csupán Morcar parancsa tartja vissza attól, hogy megöljön. Megtorlásként olyan erővel térdelt hasba, hogy nem csak mozogni, levegőt venni sem volt erőm. Viszont mikor megláttam, hogy az a szemét meglőtte Eckhard karját, a méreg hulláma átcsapott a fejem felett. Rámarkoltam tőrömre, és beleszúrtam az engem sanyargató hasába. Pont a szegycsontja alatt sikerült. Arcára kiült a döbbenet és a gyötrelem. Lába megrogyott, majd mindkét karomra véres csíkot húzva összerogyott előttem. Nem tudnám megmondani, melyik volt erősebb bennem: a rettenet, hogy megöltem valakit, vagy a féltés Eckhard irányába. Az utóbbi kerekedett felül, mert második támadó hiányában berohantam a toronyba. A szemem sarkából láttam a martalócot a jövevénnyel küzdeni. Nem akartam útban lenni. Nem akartam, hogy Eckhard azért sérüljön meg, mert arra figyel, merre kóválygok.

A torony ajtajából egyből balra futottam, be a sarokba, ahol nem láthatott csak az, aki bejött utánam. Csakhogy nem bírtam sokáig egyhelyben maradni. Néztem a lovamat. Egy nyílvessző a szügyéből, egy a koponyájából állt ki. Eszembe jutott, hogy Eckhard-ot is eltalálta Morckar, és már mozdultam is az ajtónyílás felé. Közben történt valami, mert a hangok hirtelen megrohamoztak. Pengék csattogása, nyögések, kiáltások; hamisítatlan csatazaj. Viszont egy hang az előzőeknél is jobban zavart: a döglött ló megmozdult. És biztos, hogy nem csak az idegei voltak. Ez volt a végső löket, hogy elhagyjam a tornyot. Pont időben léptem ki, hogy lássam, amint Morcar – még mindig a falon állva – arcba rúgja Eckhard-ot. Segíteni akartam. Akárhogy. A kiabálást mégsem tartottam jó ötletnek, hátha Eckhard figyelmét is elvonom vele. Úgyhogy felvettem egy követ, és megcéloztam vele a vadász fejét. Annyit sikerült elérnem, hogy egy fejmozdulattal ki kellett térnie a kő útjából. Eckhard pedig ekkor meg tudta vágni a lábát, de sajnos ez még kevés volt ahhoz, hogy Morcar elhagyja védett pozícióját. Hogy jobban odanéztem a lábához, üvegszilánkokat láttam. Egyből eszembe jutott az az átokverte bor.

Eckhard szeretett végre pontot tenni Morcar-ral való ismeretségére, de a háta mögött álló haramia ezt nem nézte jó szemmel. Én pedig a gonoszságát nem néztem el. Bár kettőnk között ott volt a felrobbant fejű drabál, és ő is mocorgott, mint a döglött ló a hátam mögött, mégis nekiiramodtam. Két kézzel rámarkoltam tőrömre, és rárontottam. A lapockái között találtam el az éppen Eckhard-ra támadót, aki fájdalmasan felüvöltött, majd felém fordult. Ám mielőtt megmozdulhattam volna, megjelent a jövevény, és szinte ketté szelte. Szinte egy időben vágta félbe a bandita kulcscsontját, és nyomta falnak a fejetlen Eckhard-ot. Míg testőröm megpróbálta lebirkózni, kardélre hányi a fejvesztettet, Morcar leugrott a falról, és egy íves kardcsapással felhasította az ismeretlen férfi mellkasát. A vágás erejétől hanyatt esett a tengerészköpenyes, és sokkos állapotba került. Csupán egy mantrát mondogatott magában szüntelen.

Mivel már csak Morcar és az élőhalott maradt talpon rajtunk kívül, gyorsan körbekémleltem. Észrevettem, hogy az öregtorony tövében megölt támadóm is lassan elkezdett visszakapaszkodni az élők sorába, a várfal fölött pedig vörös fények táncoltak. Mivel a nyilván őrült Morcar ellen és a feltámadó halottak ellen sem volt esélyem, a fényeket vettem célba. A botló drótot kikerülve kiszaladtam a várból, majd be a fák közé. Egy kis tisztásra érve megláttam egy férfi alakot. Kámzsás köpenyt viselt, keze mozgását pedig vörös fények követték, melyek megvilágították sápadt orcáját. Rövid ideig hezitáltam, közben az a furcsa érzésem támadt, mintha valami csipkedne. Aztán ez a csípős érzés égetőbe ment át, és ahogy erősödött, úgy jöttem rá, hogy az eső az. Tűzeső volt! Ekkor győzött a félelmem, és tőrömet előre szegezve nekirohantam a csuklyásnak. Ő felém fordult, de akkor már késő volt megállni. Szeme vörös tűzben lobbant fel, nekem pedig futás közben szállt el az eszméletem. A sötétség mélységes veremként nyelt el...

A történet egy asztali szerepjáték egyik kalandja volt. Köszönet kedves Kaland Mesterünknek, aki levezényelte nekünk ezt a játékot!