A mérce

-        Sesshomaru! – dörren a tengermély orgánum.

-        Igenis, apám? – suttogja a vékony gyerekhang.

-        Hányszor megmondtam neked, hogy ne állj szóba halandókkal?! – szapulja fiát a kutyaszellem. A dús prém a vállán hullámzik dühétől.

-        De csak megmondtam neki, hogy... – kezdi az ifjú, de az apai szigor csattan az arcán. A vöröslő tenyérlenyomat nem is a fiú bőrét, mint inkább a lelkét égeti. Biztosan megjegyezte a leckét: halandókkal beszélni rossz.

     A felnőtt minden magyarázat nélkül otthagyja a gyermeket. A tolóajtó éles csattanására összerezzen a fiatal démon. Sesshomaru csak ül a térdein, kezeit ökölbe szorítva, szemeiben könnyeivel, de nem ad ki egy hangot sem. A vékony ajtón át még mindig érzi apja lelkének sötét rezdüléseit; tudja jól, hogy hallaná gyenge megnyilvánulását. Fejét előre hajtja, hátközépig érő, már most ezüstszínű haja arcába hull, elrejti lelkének fájdalmát. Izmai beleremegnek az erőfeszítésbe, de tartja magát.

     Aztán a nyugati tartományok ura elvonul a gyerekszoba elől, és a kicsi Sesshomaru térdére borulhat végre. Zihálva kapkod levegő után, szemeit törülgeti, haját próbálja kisimítani könnyeitől nedves arcából.

-        Akkor is meg fogok neked felelni – suttogja bele a sötétbe ígéretét.

     Az évek lassan telnek. Izmok, lelkek acélosodnak terhük alatt. Akárcsak a tölgy, úgy egy igazi férfi is lassan növekszik, erősödik, érik. Termete magasabb, szikárabb lesz, izmokat növeszt, akár a fa lombot, majd virágba borul, ha szerelmes lesz.

     A nyugati tartományok ura pedig kivirágzott. Abban a pillanatban, amint meglátta az ártatlan lányt az erdőben. Hosszú, selymes, fekete haja a fenekét súrolta, barackmag vágású szemei szűziességet sugároztak. Alakját elrejtő hercegnői kimonója kíváncsiságot felkeltő, bátorsága pedig megbecsülendő.

     A férfi pedig képtelen kiverni fejéből a nőt. Még akkor sem, ha az halandó.

-        Nem jó! – üvölti fiának, miközben a kardforgatást gyakorolják. – Erősebben! Gyorsabban!

-        Igenis! – ordít vissza Sesshomaru lelkesen, mit sem sejtve apja elkóborolt gondolatairól. Támad, védekezik, taktikázik, mégis valahogy mindig a földre kerül. Nem érti, mit hibázhatott. Apja valahogyan másképp mozog, mint szokott. Kiszámíthatatlan, mint a tavaszi szél.

-        Ne ilyen sután! – ösztönzi a férfi, bár ő maga nem a gyakorlótéren jár elméjében.

     Sesshomaru újból támad. Bal felé mozdul, majd villámgyorsan jobbról suhint. Miután ezt apja kivédi, tovább bukfencezik, de nem támadhat hátulról, mert apja túl gyorsan megfordul. Szabad kezének öklével apja felé suhint, de csak egy kardpengébe tud beleütni. A fájdalmat már nem érzi, folytatja a támadást. Ugrik egyet, és...

     Mire észbe kapna, már az apa talpa a fiú mellkasára nehezedik, a fiú kardja pedig egy messzi fa törzsébe állva reszket.

-        De mit rontottam el? – nyögi Sesshomaru, bár levegőhöz nem jut.

-        Mindent – morran a férfi, majd leveszi lábát a fiúról, és elindul a ház felé. Testtartása dühre és agresszivitásra vall. Sesshomaru moccanni sem mer. Látta már apját mérgesnek, de ennyire ingerültnek sosem. Naivan arra gondol, hogy a tartomány ügyei bosszantották fel ennyire.

-        Apám... – kezdi, de a férfi felől jövő sötét erők belé fojtják a szót. Alakja belevész a sűrűsödő félhomályba, gyermekét pedig kétségek közt hagyja.

     Sesshomaru felül, felnéz az egyre feketébb égre, a Holdat hiányoló csillagmentes égre. Mellkasán még mindig érzi apja súlyát, haragját, lelkén égető szemrehányását.

-        Akkor is meg fogok neked felelni – ismétli meg régi ígéretét.

     Az eső halkan kopog a fakunyhó tetején. Az eget mocskos rongyra emlékeztető vége-nincs felhők borítják, és esővel áztatják a tájat. A föld fellazul, a levelek megtisztulnak, a levegő párától kesernyés. A ház belsejében füllesztő a hőség, savanyú izzadtság- és vérszagtól bűzlik a levegő. Ziháló légvételek visszhangzanak a vékony falak között, tűz ropog az arra kialakított kis körben.

     Valaki az életéért küzd.

     Izmai görcsösen rángnak. Homlokára verejtékgyöngyök ülnek ki, majd végiggurulnak hűvös bőrén. Szemében elpattantak az erek az erőlködéstől, ajkai megduzzadtak, arca kipirult.

     Sesshomaru tehetetlenül nézi a lány agóniáját. A kard, ami átfúrta a gyenge testet szörnyűséges sebeket okozott, de nem eleget ahhoz, hogy egyből belehaljon. A sebláz szépen lassan kiveszi minden erejét, a vérzés nehezen csillapul. Ha el is áll, akkor befelé fog elvérezni.

     Pedig ez a lány segített neki. Mikor azt hitte, hogy bele fog roppanni apja elvesztésébe, ez a lány kivette a kezéből a kardot, még mielőtt felnyársalta volna magát. Aztán hosszú-hosszú éveken keresztül ápolgatta a lelkét. Nem, nem lettek társak. Talán ha havonta találkoztak. Akkor viszont mindig adott neki valami apróságot, egy kis figyelmességet. Sokáig nem is érezte a kötődést a lány iránt. Sokszor még bosszantotta is ragaszkodása.

     Aztán ahogy kezdett megérni, álmaiban vissza-visszatért az a derékig érő fekete haj, az erdőket megszégyenítő zöld szem, az a kedves, játékos hang. Még ez után is sokáig áltatta magát azzal, hogy ez csupán múló szeszély. De mikor a lányba vágott a kard pengéje, a szívébe kétségbeesés, és mardosó félelem költözött.

     Most pedig itt ül a lány mellett, kardját markolássza, és idegtépő várakozásba merül. A lányon nem tud segíteni sajnos, ez tény. Ha meghal, fel tudja támasztani a Tensaiga segítségével. A gyógyító kard képes bármely halandó lelkét visszahozni a túlvilágról, ha a tulajdonosa érez legalább egy kevés szánalmat, vagy fájdalmat az illető elvesztése miatt.

     Sesshomaru pedig érez fájdalmat. Azt a fajtát érzi, amit csak az élhet át, aki egy közeli hozzátartozóját veszíti el. Ez olyan kín, mely belülről feszíti szét az embert, és teljesen mindegy, hány könnycseppet hullat, nem csökken a szenvedés, sőt egyre csak nő. De ha benn tartja a könnyeit, azzal sem lesz jobb. Ha tör, ha zúz, ha imádkozik az istenekhez, egyik sem segít.

     A nő halkan felnyög, és a férfi keze után nyúl.

-        Hát itt vagy még – suttogja lázas hangon.

-        Miért ne lennék? – kérdez vissza a férfi talán kissé ingerültebben, mint szeretné.

-        Haragszol, amiért elhibáztam, igaz? – tudakolja szívet melengető mosollyal az arcán.

     Igen! – vágná rá Sesshomaru, de nem tudja kinyitni a száját. Ajkai reszketnek, ujjai elfehérednek, ahogy szorítja a kardot.

-        Gyere kicsit közelebb – kéri a lány.

     Sesshomaru kicsit vonakodva bár, de eleget tesz a lány vágyának. Jobb kezét lefejti a kard markolatáról, és a lány felé nyújtja. A haldokló megérinti karját, erőtlenül az arcához vonja azt. A férfin átsöpör a rémület hulláma, amint megérzi a lány bőrének hűvösségét.

-        Ne félj, Sesshomaru – búgja kellemesen mély hangján a lány – Én már nem félek, te se tedd.

-        De... – a démon hangja megremeg, torkába gombóc nő. Nem látja rendesen a nő alakját a szemébe gyűlő könnycseppeken át. Nem érti, mitől lett homályos a látása, ezért a szeméhez kap másik kezével. Az addig dédelgetett kard a földön csattan. Sesshomaru érte akar kapni, de nem meri szemét elfordítani a lányról. Fél, ha csak egy fél pillanatig nem figyel rá, akkor végleg kihuny szeméből a fény.

-        A Tensaiga segítségét szeretnéd kérni, igaz? – leheli a tört fényű angyal.

     Sesshomaru bizonytalan bólintással jelzi, hogy kitalálta gondolatát.

-        Kérlek, ne tedd. – Újabb erőfeszítés árán mosolyt varázsol arcára.

-        Már miért ne?! – háborodik fel a férfi egy kisgyerek harciasságával, és értetlenségével.

-        Mert az életnek megvan a maga menete. Az emberek meghalnak – magyarázza türelmesen a lány.

     A fiú állán megfeszülnek az izmok, szeme kétségbeesetten keresi a lány tekintetét, de az egyre inkább a távolba réved.

-        De nem hagyhatsz itt! Mi lesz velem nélküled?! – sírja a gyermekké gyámoltalanodott fiú. Megszorítja a lány kezét, és bár erősen fogja, barátja mégsem szisszen fel. Már nem érez fájdalmat.

-        Meg fogod találni majd azt a lányt, aki felmelegíti újra a szíved – ígéri neki a lány, de ezzel ereje végére ér. Nyirkos ujjai kicsúsznak Sesshomaru görcsös szorításából, és a padlón koppannak.

     A felhők együtt sírnak a démonnal, ahogy az áll a gödör szélénél. A sír mély, sötét, és végleges. Tagjai fagyottak, nehezen mozognak. A faház látványától is már felfordul a gyomra, de kénytelen odamenni hozzá. Bemegy, majd kihozza a menyasszonyi kimonóba öltöztetett lányt. Arca piros pozsgás, szája vörös, egyedül hátracsukló feje jelzi, hogy nem él már.

     Sesshomaru gyengéden a sírhoz viszi, majd belefekteti.

     Aztán csak áll mellette, és nézi őt. A földben fekvő testből nemrég még áradt az élet. Most pedig csak egy porhüvely, mely nem beszél, nem érint többet. Nem mosolyog, nem vidít fel senkit.

     Sesshomaru arcán patakokban folyik az esővíz. Haja a hátára tapad, ruhája több helyen földes, tenyereiben ott vöröslenek körmei félkör alakú nyomai. Aztán az esővíz összekeveredik könnyeivel.

-        Mégsem tudtam neked megfelelni, édesapám.