Bamm

      Bamm. Bamm. Visszhangzik a templom követelőző hangja a napfelkelte sugaraiban fürdő házak között. Bamm. Bamm. Már öt óra lenne? Bamm. Bamm. Tudom, tudom. Felnyitom a szemeimet, és kinézek az ablakon. A látóhatáron épphogy felbukkanó napkorong vörösen ragyog, akár az afrikai sivatagok felett szokott a festményeken. Bíbor bársonnyal borítja be a tájat, akár egy ügyes kezű bútorkészítő. Nagyot ásítok, hogy több oxigén jusson a szervezetembe, és ezáltal valamennyire kitisztuljon szememből az álom. Körbepislogok a szobában, de sehol egy kis kék madárka, amelyik mosolyogva, csicseregve ébresztene. Ledobom magamról a takarót, és így meg is csap a csípős reggeli levegő. Legszívesebben visszabújnék a dunyha alá, de nem tehetem. Eldúdolok egy dalocskát, és bármilyen meglepő, egyetlen madárka sem akar velem együtt énekelni. Belebújok a papucsomba, és odasétálok a tükörhöz. Szemeim véreresek, és alatta karikák húzódnak, arcom sápadt, de legalább nem beesett. Ha valaki most látna, azt hihetné, hogy másnapos vagyok. Újabb nagyobb ásítás után a mögöttem lévő székre nézek, de azon egy darab ruha nincs. Mit is vártam? Nem vagyok én Hamupipőke, hogy madarakkal ébredjek, és kikészítsék nekem a ruháimat. Megdörzsölöm még egyszer a szemeimet, majd újból körbenézek a helyiségben. A törött ablak miatt hallottam olyan tisztán a harangszót, ami igazából nem volt más, mint egy kukafedéllel játszó koldus. Szobámban mindenfelé ruhák hevernek a földön, összekeveredve pár üres papírzacskóval. Körbesétálok, felszedem a szennyest, és egy kosárba rakom, a tisztákból párat pedig összeválogatok, és magamra rángatok. A mai választás egy farmer nadrág, és egy több helyen megvarrt topp. Megjegyezném, csak ilyen ruháim vannak. Immáron felöltözve nézek bele a tükörbe. Bőröm fehér, akár a porcelán, hiába próbálok lebarnulni. Szemem sötétbarna, hajam fekete, és most úgy néz ki, mint egy fekete szénakazal. Fésűt ragadok, és visszatuszkolom tincseimet az eredeti helyükre. A tükör előtt lévő tál jéghideg vízben megmosom az arcom, és immáron frissen tekintek a tükörbe. Elmosolyodom, és az üveglap mellett, a falba épített apró gombra irányítom a figyelmemet.

-         Ezt neked Hamupipőke! – azzal megnyomom a gombot. Azonnal zizegő hang tölti be a szobát, és rövidesen megjelenik egy robotszolga a szobám ajtajában, és kopogtat. Beengedem, mire az összeszedi a ruháimat, elteszi őket a szekrénybe, majd leviszi a szennyest a mosókonyhába. Felkapok a lábamra egy sportcipőt, majd utoljára belenézek a tükörbe. Fülem mögé tűröm hátközépig érő hajam, mire előbukkan a jobb fülemet díszítő 5 ezüst karika, amiről általában megjegyeznek az emberek. Megpöccintem a legalsó karikát, mire az csilingelve összekoccan a felette lévővel. Elégedetten elmosolyodom, majd kilépek a lakásból, és bezárom az ajtót. Ahogy lesétálok a meredek lépcsőn, igyekszem minél csendesebben lépkedni, de a nyikorgó fa elárul. Így mire leérek, a lépcső aljában már vár rám a főbérlő. Morcos arcáról le tudom olvasni a problémáját. A korlátnak dőlök, és unott arccal nézek rá.

-         Mi a hézag, cimbi?

-         Nem vagyok a cimborád! – támad rám azonnal az alacsony, köpcös, kopaszodó férfi – Még azt is letagadom, hogy ismerlek! De megint használtad a robotomat, pedig megmondtam, hogy azért is fizetned kell! – kitartja elém nyitott, izzadtságtól csillogó tenyerét, mire én abba beleejtek 3 érmét. A kapzsi házmester gyorsan átszámolja az értéküket, majd prüszköl egyet.

-         Most az egyszer elengedlek, de többet ne forduljon elő! És kéthavi lakbérrel is tartozol!

      Az utolsó mondatot már úgy kiabálta utánam, mert elsurrantam mellette, és kiléptem az utcára. Mély levegőt veszek, mire elfog a köhögés. A füstös utca már a kora reggeli órákban sem alkalmas az emberi életre. Miután ezt ilyen szépen megállapítottam, egy fojtott levegővétel után nekivágok a hatalmas bérházak, és lakótömbök közötti sétámnak. Ezen a reggelen kivételesen munkába indulok. A múlt héten betévedtem egy furcsa boltba a tizenkettedik, és a K sarkán, ahol azonnal fel is vettek eladónak. Visszajutnom oda nem nehéz, csupán furcsállom, hogy ilyen korán ide kellett jönnöm. Mire odaérek, már vár rám a tulaj. Egy nagyjából velem egy magas, ősz bácsi, arcán mély ráncokkal, kockás pulóverben, és szépen vasalt nadrágban. Miután a férfi kinyitja a kicsiny bolt ajtaját, halk csilingelés köszönt, mely egy mosolyt csal ki belőlem. Az aprócska helyiség zsúfoltságig tele mindenféle régi kacattal. A plafonról kristálycsillárok lógnak alá, szarvas aganccsal díszített pipatartók sorakoznak a polcokon, a falak mellett pedig fából készült gyerekjátékok hevernek. A bolt egyszerűsége, és az elmúlt 30 évet idéző berendezése már a legutóbb is teljesen megfogott. A félig automatizált világban a fa játékok, és a kézzel csiszolt csillárok nagy ritkaságnak számítanak. Szájtátva nézek végig az árun, és csak akkor ocsúdok fel ámulatomból, mikor tekintetem az ősz hajú bácsira, és annak kedves mosolyára esik.

-         Látom, tetszik a kis boltom – mondja szinte nevetve öreges, reszkető hangján.

-         Csodálatos! Honnan szerzett ennyi régiséget? – mutatok körbe a helyiségben.

-         Tudja kisasszony, ezek mind a családomé voltak – mondja még mindig szélesen mosolyogva az aggastyán.

-         De akkor miért adja el őket? – kérdem meglepetten.

      A bácsi odasétál az egyik polchoz, majd levesz róla egy apró játék katonát, mely peckesen tiszteleg, és jobb karjában szorongatja a fegyverét. A festése és a lakkozása viszont teljesen újnak tűnik, pedig vagy 50 éve nem gyártanak ilyen délceg ifjakat.

-         Lassan lejár az én időm, és ha én meghalok mielőtt ezek új gazdára találnak, akkor mennek a feldolgozó üzembe. Ezt pedig nem szeretném – visszateszi a kis huszárt a porlepte polcra, majd rám emeli szürkülő tekintetét, de nem szólal meg. Tétován állunk egymással szemben, mikor valami ketyegésre leszek figyelmes. Összeráncolom a szemöldököm, és körbenézek a félhomályban.

-         Mondja uram, tart ön órát?

      Az üzletvezető meglepetten rám néz, majd megcsóválja a fejét.

-         Nem. Minden kakukkos… – hirtelen ráteszem a kezem az idős férfi szájára, bármilyen tiszteletlenség is. Tekintete először dühös, de arcomat látva átvált ijedtbe. Szinte válaszolva eme arckifejezésére másik kezemmel odanyúlok a bácsi hallókészülékéhez, és picit feljebb tekerem rajta a hangerőt. Szemébe még több félelem költözik, mikor ő is meghallja az elavult robbanószerkezet figyelmeztető kattogását. Visszatekerem a hangszabályzót, elengedem, az ajtóhoz ugrok, feltépem azt, amire a kis csengő rémült csilingeléssel válaszol.

-         Kifelé innen, de nagyon gyorsan! – az öreg el is indul felém bicegve, de mielőtt elérné az ajtót hatalmas robbanás rázza meg a földszinti szobát. Az ablakok vékony üvegei millió szilánkra pattannak szét, és beterítik vele a kinti betont. Minket is fellök a hirtelen lökéshullám, és elterülünk a földön. Ahogy végre sikerül kinyitnom a szemem, az első dolog amit észreveszek, hogy veszettül sípom a fülem, és mintha valaki ráült volna a mellkasomra, de látni még nem látok. Levegő után kapkodva próbálom felmérni a helyzetet. De ahogy körbenézek egyeltalán nem a felrobbantott épület maradványainak körvonalai rajzolódnak ki előttem. Érzem a fájdalmat, amit az ajtófélfával, majd a talajjal történt ütközésem okozott, de nem a betondzsungelben vagyok. Fejem alatt puha fű van, felettem pedig egy hatalmas fa lombkoronája terpeszkedik eltakarva az eget. Ahogy felülök egy erdő képe tárul elém. Sok képet láttam már ilyen nagy, és sűrű erdőkről, de úgy érzem, élőben még sosem láttam. Értetlenkedve feltápászkodom a mellettem álló hatalmas törzsbe kapaszkodva. Ujjaim alatt érzem a kéreg érdes felületét, a kiálló göcsörtöket. Még mindig hitetlenkedve elindulok a többi fa felé, de hirtelen újabb mellbevágó élménnyel gazdagodom, és hanyatt esek. Már várom, hogy a koponyám nekiütközzön egy fának, de puhán landolok. Ahogy enyhül a szorító érzés a mellkasomban kinyitom a szemem. Bamm. Bamm. Ismét a szobámban vagyok. Hát csak álom volt az egész. Ezt alátámasztja az ablakon beszűrődő erős napfény, mely azonnal elvakít. Arcom elé tartom a kezem, majd kimászok az ágyból, és kinézek az ablakon. Ezúttal sokkal ismerősebb látvány fogad: egy kis, kikövezett udvar, a közepén egy magas fával. Az udvaron egy hajlott hátú, alig pár hajszállal büszkélkedő idős ember sepreget: a nagyapám. Igen. Ezúttal az otthonomban ébredtem fel.