Hajsza

Fülem mellett elsüvít a jéghideg szél. Arcomba vág, és könnyeket csal a szemembe. A könnycseppek torzítják előttem a képet, de igyekszem megszabadulni a zavaró tényezőktől. Lábaimat csapkodja a körülöttem lévő sűrű növényzet. Vágnak, tépik a ruhámat, szaggatnak, marnak, de mindez kevés a szívemben érzett fájdalomhoz képest. A lombokon átszűrődő halvány napsugarak azt jelzik, hogy a nap lassan felkel.

„Tehát még van remény!” *gondolom, és még jobban megrúgom lovam oldalát, hogy gyorsabb iramra sarkalljam. Hallom a fújtatását, ahogy utol akar érni. Szinte érzem bűzös leheletét, ahogy a nyakam után kap. Az ő köpenyét is megszaggatják a kegyetlen ágak, ahogy vissza akarják tartani rettenetes szándékától.

Tüdőm szaggat, torkom kiszárad, karjaim zsibbadnak, és érzem hogy szúró fájdalom hasít a lábaimba, ahogy meg akarom magam tartani a ló hátán. Kicsit közelebb kerül hozzám üldözőm. Elkapja a köpönyegem sarkát, és nagy erővel megrántja azt. A rántástól kis híján leesek a hátas állatról, de az utolsó pillanatban visszanyerem az egyensúlyom, megkapaszkodok a kantárban, és végső erőmmel ledobom magamról a felesleges rongydarabot. Újból ráhajolok paripám nyakára, és kérlelem, hogy gyorsítson az iramon. Az pedig mintha értené, mit mondok, vagy talán csak érzi a félelmemet, mely belőlem árad, mindenesetre gyorsabban kapkodja a lábait. A nap tetű lassan halad felfelé az égbolton, mintha élvezné a halandók szenvedését, vagy csak egyszerűen még nem itta meg a reggeli kávéját. Az viszont bizonyos, hogy ellenünk van. Az éjszaka lényei még mindig ébren vannak, és sok emberi lelket az örökkévalóságba kényszerítenek.

- Segíts! Könyörgöm! Most az egyszer ne hagyj cserben! – kiabálom kétségbeesetten, ahogy hátrapillantok. Ugyanis üldözőm lova körül már fekete aura gyülekezik, ahogy magába szívja félelmemet, akár valami életelixírt. A ló és lovasa is fekete, akár a halál. A fekete szőrű paripa pofájából vér csorog, mintha ő is embert evett volna, akár csak gazdája.

Hirtelen hatalmas szél támad. Lefújja támadóm csuklyáját, és láthatóvá teszi annak szörnyűséges, vérfagyasztó mosolyát. Arcbőre fehér, akár a márvány, szemei nagyok, kidülledtek, vérben forgók, ajaki vékonyak, és mögülük hatalmas, tűhegyes szemfogak meredeznek elő fenyegetően. Szinte a vér is megfagy bennem, ahogy vörös nyelvével végignyal felső ajkán, mintha a vacsoráját látná. Tudom, hogy már csak egy menekvésem maradt: ha időben felkel a nap, és ki tudom csalni a napfényre a vámpírt.

Egy hatalmas kanyart veszek, amivel egy rétre érek, és nemsokára kiér oda a másik lovas is. Lassan, kimérten halad előre, mintha játszana velem. Határozottan nézek bele égővörös szemeibe. A démon elmosolyodik, majd kitartja maga elé széttárt tenyerét, mire lovam egy pillanat alatt megbokrosodik, felágaskodik, és ledob a hátáról. Mikor már a földön vagyok, őrült vágtába kezd az erdő sűrűje felé. Ekkor a szörnyeteg leereszti karját, majd leszáll lováról, és elindul felém. Rettenetesen meg vagyok rémülve, szívem hevesen ver, légzésem felgyorsul, pupilláim kitágulnak, és minden mozdulatom kapkodás csupán. Próbálok hátrébb kúszni a földön, de a könyörtelen férfi csak közeledik felém.

Végül elér hozzám, és rálép a lábfejemre, hogy ne tudjak már tovább hátrálni. Halkan felszisszenek a rám nehezedő súlytól.

- Ez az! Érzed a fájdalmat? – szólal meg a férfi érdes hangon – Félsz, igaz? Hát persze, hogy félsz… - beleszimatol a levegőbe – …az egész erdő a félelmedtől bűzlik. De mitől is félsz? Tőlem? – elmosolyodik, majd lehajol hozzám, közel a az arcomhoz. A szemembe néz azokkal csontig hatoló vörös szemekkel. A következő pillanatban jéghideg ujjait a nyakamon érzem. Végigsimít rajta, majd ujjai továbbcsúsznak a kulcscsontomra. Kiráz a hideg, ahogy hozzám ér. Olyan hideg, mintha jégkockát érintettek volna a bőrömhöz.

- Miért menekülsz előlem? – suttogja, majd letérdel elém, és lassan a nyakamhoz hajol. Halkan felnyöszörgök. Lehelete forró, ruhája pedig olyan kellemes illatot áraszt, amilyet még sosem éreztem.

„Hát ezt hívják a vámpírok vonzerejének.” – gondolom, és teljesen átadom magam a kellemes érzésnek, ami a félelem helyére fészkelte be magát a szívembe, ahogy az idegen közeledett hozzám. Nem akarom, hogy elmenjen. Olyan jó ez az érzés. Nem is tudom, mitől féltem idáig.

Égetően forró nyelve lassan hozzáér a nyakamhoz. Halkan felsóhajtok, de ez a kellemes bizsergés, ami idáig elfogott, hirtelen semmivé lesz. Szúró, kínzó, tépő érzés trappol bele a kellemes, puha felhőbe, amibe eddig beleburkolództam. Szemfogak mélyednek a bőrömbe, és feltépve az ütőeremet, a férfi mohón inni kezdi lüktető, maróan forró véremet.

Érzem, ahogy az elmúlt évek végigszáguldanak lelkemen. Megpróbálok számot adni a múltammal, és a tetteimmel. De agyamban csak egy gondolat kavarog: elbuktam. Utolsó, maradék energiámmal előkotrok zsebemből egy apró cetlit, és a férfi mellkasának nyomom. A férfi hirtelen felugrik, kiszakítva egy darabot a húsomból, és fájdalmasan felüvöltve. Mellkasán a papírdarab, melyen varázsigék egész hada fel van tüntetve, kék lángokkal spontán öngyulladás közepette megégeti a vámpírt. Ez nem fogja megölni, jól tudom. De legalább annyira megsebzi, hogy ne legyen kedve újra belém harapni.

Szédülök. Nem kap elég vért az agyam. Félek, hogy elájulok. De ki kell tartanom! El kell másznom a fákig, hogy jelt adjak a többi szerzetesnek, akikkel a vámpírokat üldözzük, hogy itt egy sebesült egyed.

Kezemmel végre megérintem egy durva fa érdes kérgét. Erősen belekapaszkodok, és feltápászkodom. Érzem, hogy a vérzés csillapul, talán a vámpír nyálának hatására, mely nagyon jó gyógyír lenne, ha tudnánk használni. Ahogy felállok, az égnek emelem a kezem. Apró fénycsóva ütközik ujjaimnak. Még nem elég erős a nap, nem tudja megölni a szörnyet.

Erősen koncentrálva megpróbálok maradék varázserőmből egy fénycsóvát küldeni az égre, hogy megtaláljanak a társaim. De nem sikerül. A várt fény helyett, hogy egy halk durranást tudok megidézni. Ekkor hátulról nekinyom a vámpír a fának. Térdeim megrogynak. Csak amiatt tudok állva maradni, mert a férfi odaszorít a fa törzséhez.

Lassan a fülemhez hajol, és belesuttogja remegő hangon:

- Most már nem menekülsz. Az enyém vagy, Kiliána – azzal újra a nyakamba harap, de most erősebben szívja ki belőlem az életnedvet, mint az előbb. A szája szélén lecsurgó vér végigfolyik ruhámon, vörösre festve azt. Szemeim előtt forog a világ, és összemosódik a kép. Már egyeltalán nem bírom megtartani a súlyom. Összeroskadok. Érzem, ahogy a sötétség mocsara elnyel, és nem bírok kimászni belőle. Elvesztem...!

Sötét van, és nagyon hideg. Nem bírok mozdulni. De mi ez a szag? Talán vér? Nem… az nem lehet. Ez annál valami sokkal édesebb, de egyben kesernyés is. És mi ez az íz? Olyan, mint valami fém íze. És mi az, ami az ujjaimon végigfolyik? Meleg, és ragacsos. De nagyon kellemes érzés. Hol van még ilyen? Kell! Akarom!

Hirtelen kinyitom a szemem. Sötét van. Talán éjszaka. Igen… fenn van az égen a telihold. Légzésem lassú, kimért. Ahogy körbefordulok, csak lassan fogom fel, hogy mi is van körülöttem. Forróság csap meg. Tűz, lángok. Hol vagyok? Vontatottan felállok. Egy égő házban vagyok. És mi volt az az előbb? Csak káprázat lett volna? Az az íz… az a szag…

A kezemre pillantok: csupa vér az egész. A számhoz kapok: ott is véres vagyok. Lepillantok a lábamhoz, és ott hever egy lány, szemében még utoljára látom magam visszatükröződni: egy vérszomjas nő, vérrel beborítva, szemei vörösen izzanak. Aztán kileheli a lelkét, és örökre lecsukja éjfekete szemeit.

Kirontok a házból. Az egész falu ég, és mindenütt csak hullák vannak. Egyedül egy csecsemő sír az egyik házban. Torkomban gombóc képződik, majd az égre emelem tekintem, és keservesen felordítok, mielőtt még elborítanának a lángok...