Egy elkeseredett próbálkozás (+16)

Egy ezüstös hajú férfi állt a hegy egyik sziklaormán. Büszkén, egyenes háttal. Hosszú hajkoronáját lebegtette az enyhe, tenger felől jövő sós szél. A lemenő nap élesen kiemelte nemesi arcának minden vonását: a sarlóholdat homloka közepén, arca két oldalán a két-két méregcsíkot, szigorú tekintetét, szépen ívelt szemöldökét, és vékony ajkait. A tájat kémlelte. Azt a tartományt, mely egykor majd az ő kormányzása alá fog kerülni. Gondolatai valahol a csatatéren kalandoztak, mert nagyon a horizontot figyelte. Majd én leigázom azokat a semmirekellőket, gondolta magában, és jobb keze máris harcra készen ökölbe szorult. Vére csak úgy forrt; harcolni akart most is, mint nap, mint nap. Apja által belé plántált harci kedve sosem lohadt. Még álmában is csak harcolni akart. Le akarta igázni a környező tartományok népeit. Most is hallotta fülében, ahogyan a pengék összeütköznek, és ahogyan az ellenség felüvölt fájdalmában, mikor kardja átszakítja a testét. Micsoda szép jövő, gondolta, és már nyúlt is kardjáért. A lemenő nap egy utolsó napsugarat küldött a harcos aranybarna szemébe, majd eltűnt a látóhatár mögött. Ezután nem sokkal egy erős, tiszteletet parancsoló hang szólalt meg a távolból, amitől a nagy harcos összerezzent.

- Sesshoumaru! Gyere haza!

- Igenis apám! - kiabált vissza az ifjú titán, és már szaladt is otthona felé. Az alig 15 éves Sesshoumaru most is tele volt energiával. Apja, Inu no Taisho, alig bírta lenyugtatni legalább addig, míg megvacsoráznak. Azután elküldte fiát mosdani. A kis katona csak nagy vonakodva jutott el a forrásig, ami a kert végében állt. Ez a művelet sem volt rövidebb, mint eddig bármikor. Most is sokat játszott a gondolattal, hogy ha ott lenne egy ellenség, akkor hogyan, miként, hányféleképpen tudná annak kioltani az életét. Mikor eljutott addig a lehetőségig, hogy bele is fojthatná a forrásba, végre eljutott odáig, hogy bemásszon a kellemesen meleg vizébe. Sokáig pancsolt, és szórakozott a habokkal. Végül apja szólt rá, hogy most már fejezze be. Akkor a kis Sesshoumaru kimászott a vízből, és felvette azt a kimonóját, amiben aludni szokott. Odaszaladt apjához, és megállt előtte, akár egy hadvezér előtt. Kihúzta magát, és mereven előre nézett. Ez volt az a tiszteletadás, amit apja megkövetelt tőle. A gyerek akár egy felnőtt, meghajolt apja felé. Fegyelmezetten, és katonás rendben megvárta, míg apja elbocsátja. Mikor ez megtörtént, felegyenesedett, és elment a hálószobájába. Ott még sokáig játszadozott a gondolattal, hogy ő is olyan nagy harcos hadvezér lesz, mint apja, akitől közel s távol mindenki retteg. Ennek több oka is volt. Egyik a hatalmas ereje, ami nem is olyan meglepő, ha azt nézzük, hogy Inu no Taisho egy démon. Egy kutya démon. Méghozzá a szigeten a legerősebb. Fia szintúgy démon, bár szegény sosem ismerte az édesanyját. Nem sokkal a szülés után meghalt. Valamiféle ismeretlen kórokozó támadta meg legyengült testét. De ezt Sesshoumaru sosem bánta. Mindig is jóban volt édesapjával. Most is a holnapi edzés gondolata ringatta álomba.

Másnap reggel egy gyors arcmosást követően megették a reggeli kötelező egy tál rizst, aztán mentek edzeni. Felvették a fakardokat, és a pajzsokat. Rövid bemelegítés után már hevesen folyt a küzdelem. A feladat az volt, hogy a tanult technikák alkalmazásával Sesshoumarunak el kellett érnie apját, és meg kellett érintenie. Ám ez csöppet sem volt egyszerű feladat. A démon nagyon gyorsan reagált minden egyes próbálkozásra, és könnyedén hárította azokat. A fiú nem adta fel a próbálkozásokat. Olyan dél körül járhatott az idő, amikor a két harcos, izzadtságban fürödve meghajolt egymás felé, és eltettél a fegyvereket. Az edzés után egy rövid, egy órás meditáció következett, hogy ne csak a testüket, de az elméjüket is tisztán, kordában tudják tartani. Eleinte igen nehezen ment ez az ifjú harcosnak, de idővel megtanulta, hogyan kell tökéletesen koncentrálni a feladatra.

A kellemes pihenő után mindketten lemosdottak, majd lóra pattanva bejárták a környéket, hogy ellenőrizzék, minden rendben zajlik-e a falvakban. Gyors látogatások voltak ezek. A legtöbb faluba be se tértek, csak ellovagoltak mellettük. Ritkán álltak meg bárhol is, mert nem tartották méltónak, hogy a parasztokkal társalogjanak. Csupán azt vizsgálták, hogy nincs-e felfordulás. Ahogy visszaértek a kastélyba, mindenki ment a maga útjára. A fiatal gyermek legtöbbször maradt a gyakorlótéren. Gyakorolta a célba lövést, és a vívást.

Hosszú, hosszú éveken át folytak így a szürke napok. Az ifjú lassan felcseperedett, és vérszomja csillapíthatatlanabb lett, mint valaha volt. Az immáron 20. életévét betöltő Sesshomaru sosem bírt nyugton maradni. Unalmas óráiban apja számára már néha ijesztően sokat gyakorolt. Aztán egyik nap valami megváltozott. Mikor apja hazaért egy különösen hosszú körútból, furcsán zaklatottnak tűnt.

- Valami baj van, édesapám? – kérdezte Sesshomaru a mellette elviharzó férfitól.

- Semmi – morogta, majd becsapta maga mögött szobájának ajtaját.

Sesshomaru egy ideig még nézte a nehéz ajtót, ami mögött nemrég eltűnt édesapja, aztán mit sem sejtve ment a dolgára. Másnap azonban a ház ura ismételten később ért haza. Fia kérdésére csak megvonta a vállát, motyogott valamit, aztán ismételten eltűnt a sötét szoba rejtekében.

Nem egy hónap, de kettő is eltelt, mire Sesshomarut hatalmába kerítette a kíváncsisága, és este, lefekvés után átment apja szobájához. Aggasztották az elmúlt napok történései, és szeretett volna megnyugtató választ kapni. De mikor bekopogott a kemény, fenyő ajtón, ingerült hangon szólt ki neki a bent lévő.

- Mi van?

- Apám, én vagyok. Bemehetek?

- Mit akarsz ilyen későn? Fáradt vagyok – apja hangja jeges, és parancsoló volt.

- Kérdezni akarok valamit. De akkor majd holnap – azzal csendesen elhátrált az ajtótól, de még mielőtt messzebb mehetett volna, egy furcsa hang ütötte meg a fülét. Apja mintha zihált volna. Vissza akart menni, de meggyőzte magát róla, hogy semmi baj. Inkább nem zavarta apját. Másnap viszont teljesen kiment a fejéből a kérdés. Az edzés még keményebb volt, mint szokott lenni. Apja úgy meghajtotta, hogy délután úgy döntött, kicsit ledől.

Mikor felébredt, már ment le a nap. A narancssárga napkorong vörösre festette az ég alját, baljóslatú jelet hagyva maga után. Sesshomaru útja egyből apja szobájához vezetett. Léptei visszhangot vertek a palota komor falai között. Mintha minden szobor, és festmény azt súgta volna neki, hogy forduljon vissza. De nem hallgatott a figyelmeztető rossz érzésre, ami a szívébe markolt. Sosem szeretett a józan eszén kívül más tanácsadóra hallgatni. De ezúttal rosszul tette. Amint odaért a jól megszokott fekete fenyődeszkákból álló ajtó elé, számára idegen hangok ütötték meg a fülét. Zihálás, és mély nyögések. Mintha apja szenvedett volna. De amint tovább fülelt, érzékeny füle még egy ember sóhajait szűrte ki. De ez a hang nem volt olyan mély, és mintha nem is a kín gerjesztette volna. De mégis mi folyhat odabenn? Csendült a fejében egyre hangosabban a kérdés. Mikor a megdöbbenés kezdett szétterjedni tagjaiban, akaratlanul mély levegőt vett, amitől kesernyés szag hatolt az orrába: ember szag. A halandóknak az a tipikus, szellemek orrának kellemetlen szaga, de mellette valami kellemes illat is. Mintha jázmin, és lótusz keveredett volna. Ábrándozásából egy visszafogott sikoly keltette fel. Szemei kitágultak, pupillái összeszűkültek, és ereiben szétáradt a mérhetetlen düh. Mielőtt átgondolhatta volna cselekedete következményeit, feltépte az ajtót, és belépett rajta. Mielőtt megszólalhatott volna, belé is fojtotta a szót a látvány. Apja egy halandó nőszemély fölé hajolva térdelt az ágyon. A nő haja fekete folyóként terült szét a selyem ágyneműn. Fehér bőre, barna szemei, kipirult arca, lágy vonalai tökéletesen illettek a fölé tornyosuló férfi kemény vonalaihoz, napbarnított, több helyen hegekkel borított bőréhez, és Sesshomaruéhoz hasonló aranyszín szemeihez. Percekig csak bámultak egymásra, majd az ifjú sarkon fordult, bevágta maga mögött az ajtót, és elviharzott. Ki a palotából, minél messzebb az apjától.

Csak akkor állt már meg, mikor kiért egy eldugott kis rétre. A földön selymes fű-, és virágszőnyeg, körben fák, amiken énekes madarak fészkeltek, kis bokrok, amikben mezei állatok bújtak el a kíváncsi szemek elől. A fiatal szellem lelkében tombolt a düh, és a csalódottság. Előrántotta kardját, és elkezdte kaszabolni a növényzetet. Szemében eszelős tűz égett, mintha eldöntötte volna, hogy kiírtja az egész erdőt. Repkedtek a fűszálak, a virágok, amikor elért a bokrokhoz, mérgében az állatokat is leölte. Vér fröccsent az arcába, de nem törődött vele. Két fát is kivágott, mire a kard annyira kicsorbult, hogy a harmadik fában megakadt, és nem volt hajlandó tovább küzdeni az elemekkel. Sesshomaru még mindig a kard markolatába kapaszkodva a földre rogyott, és keserűen felnevetett. Nem tudta elhinni, amit látott. Csalódott a világban, az apjában, és a sok éven át az apjától halott ideológiában. Képtelen volt elhinni, hogy apja képes volt a saját házukban ezt tenni. Elengedte a kardot, és magába roskadt. Szemeibe könnycseppek gyűltek a szívébe maró égtelen fájdalomtól. Ökölbe szorította a kezét, és elkezdte ütni a földet. Az ökle alá kerülő kövek felsebezték a kezét, és mélyen belevágtak a húsba. De ő éppen ezzel próbálta kiűzni a lelkét marcangoló szörnyű érzést. Úgy érezte az egész világ ellene van. Szeme hirtelen megakadt a fa rostjai közé beszorult kardon. Remegő lábakkal felállt, megragadta a kard markolatát, és kirángatta a fa törzséből a pengét. Ujjai remegtek az előbb szerzett sérülésektől, de azok szinte látható sebességgel be is gyógyultak. Ebben a pillanatban undorodva pillantott saját beforrt sebeire. A kicsorbult pengére pillantott, majd azt a szívének szegezte. Remegő kézzel megszorította a kardot, hogy már belefehéredtek az ujjai.

Hirtelen erős fény hatol be szemhéján át szemeibe. Felemeli kezét, hogy eltakarja maga elől a betolakodó napot. Hevesen kalapáló szívére teszi másik kezét, majd meglepetten konstatálja, hogy feldúlt. Régen nem álmodott a múlttal. Azzal, hogy mostanában sokat volt ébren, elérte, hogy ez az alvás hosszabbra sikerüljön. Így volt ideje álmában végigjárni kicsit a múltat. Nagyot nyújtózik ültében, aztán körbenéz. Rengeteg év telt már el azóta a nevezetes nap óta. Már megismerte öccsét, és kis csapatát, Narakut, és sok mindenki mást. Ez a Naraku fickó sokszor keresztbetett neki. Hosszú, és fáradtságos hajtóvadászata végül eredményes lett, és sikerült megölnie a félszellemet. Ezután nem is találkozott többet se öccsével, se az ő idegesítő barátaival. A csatában elvesztette hű szolgáit Jakent, és Rint. Most egyedül járja a vidéket, még mindig azzal foglalatoskodva, hogy megszerezze apja elvesztett vagyonát, és hatalmát.

Hunyorogva néz körbe. Nehezen tudja eldönteni, hogy merre menjen tovább. Végül úgy dönt, arra megy, amerre a szél fújja. Elindul a nagymedve irányába, aztán majd kiköt valahol. Élete már nem olyan céltudatos, mint 10 éve, Naraku üldözése idején. Belefelejtkezve gondolataiba vág át az erdőn. Egész nap csak az utakat koptatja. Talpa alatt lassan megváltozik a föld. A kikopott füvet dús aljnövényzet váltja fel, mintha azon a környéken évek óta nem jártak volna. Lassan feltekint cipője orráról, és meglát egy régi, használaton kívüli kutat. Valami rémlik neki, hogy itt történt valami, de az idő homályába veszik a történet. Csak egy hosszú, fekete hajkorona libben elő az emlékezete erdejéből, de aztán amilyen gyorsan előbukkant, olyan gyorsan el is tűnik. Egy vállrándítással elintézi az emléket, és fordul is el kúttól, amikor egy ismerős szag lopakodik be az orrába. Először kellemetlennek, szúrósnak érzi, de aztán megérez benne valami kellemeset, izgatót. Ahogy az illat felé fordul, meglát a kútban egy fekete hajcsomót, ahogy éppen visszabújik a kút pereme alá. Hallja az illető szaggatott lélegzetét, gyors szívverését, és ahogy a gyökerek nyöszörögnek a súlya alatt. Odalép a kúthoz, belenyúl, megmarkolja a hajat, majd erősen megrántja felfelé. A haj tulajdonosa hangosan felsikolt, és odakap a férfi karjához. Sesshomaru maga felé fordítja a nyöszörgő halandót, és meglepetésében majdnem elengedi, mikor meglátja kotnyeles öccse volt utazótársát. Végül egy mozdulattal rádobja a kútra a lányt, aki így lógó lábakkal kapaszkodik a roskadozó kút szélébe. Egy nagyobb nyögés kíséretében feltornássza magát a peremre, és átbukfencezik a fűre, ott pedig elterül a virágok között.

Sesshomaru orrát szúrja a halandó szaga, ezért hátat fordít neki, és már megy is az erdő felé. De mielőtt még beérne a fák közé, hátranéz a lányra, és megereszt felé egy hideg megjegyzést.

Ha még egyszer meglátlak, nem úszod meg ennyivel halandó. Takarodj vissza a saját világodba – azzal eltűnik a fák között. Nem érti, miért jött vissza az a lány. Folyamatosan arról próbálja győzködi magát, hogy nem is érdekli, de mióta nincs vele Rin, sokkal többször megfordul a fejében a kislány. Most eszébe jut, hogy ez a lány hányszor, de hányszor segített neki megmenteni a kislány életét. Szeme elé villan a sötétbarna barátságos szempár, és a hosszú fekete haj, ahogy lágyan ráesik a kecses vállakra. Ahogy ezen mélázik, neki is megy egy fának. Orrát dörzsölgetve megy tovább. Az ütközés kikergeti egy kis időre fejéből a lány képét.

Estére elér egy tavat, és leül annak a partjára. Úgy érzi egyre csak gyűlik benne a feszültség, le kell vezetnie az indulatát, és minden egyéb érzelmét, mert különben felrobban. Régen volt ennyire mozgalmas napja, mint ez a mai. Ez a lány rendesen felzaklatta. Ám mikor feláll, hogy lemészároljon egy falvat, eszébe villan a kis Rin, amint a farkasok elől menekül, akik végül megölik ugyanúgy, mint mindenki mást a faluban. Leveszi kezét a kardjáról, aztán mégis visszaül a homokra. A holdat nézi, miközben halk zörgést hall a tó nem is olyan messzi részéről. A szeme sarkából arra tekint, de különösebben nem zavartatja magát. Abban reménykedik talán, hogy egy bandita jár arra, és lesz kit lemészárolni. Ebben az esetben szerencséje is van. A szerencsétlen részegen találkozik a szellemmel. Mikor meglátja, nagyot csuklik, majd előrántja a kardját, és hadonászni kezd vele.

- Ide az értékeidet, vagy meghalsz! – kiabálja kissé orrhangon az útonálló. Mivel Sesshomaru nem mozdul, ráront.

Ezt rosszul teszi, mert mire odaér, Sesshomaru már állva várja a betolakodót. Szemei vörösen világítanak, és egy hirtelen mozdulattal felnyársalja a banditát, aki hörögve, kapálódzva elég hamar kileheli a lelkét. Sesshomaru a tóba mossa véres kezeit, majd otthagyja a tetthelyet.

Másnap is még egész nap a fekete hajú lány jár a fejében. Gondolatai elterelése végett démonokat írt a hegyekben. Izzadtan, fáradtan roskad le egy fa tövébe pihenni. Furcsa érzés kúszik be a torkán, majd megüli a gyomrát, és kissé elzsibbasztja az agyát. Valamiért sajnálja, hogy nem találkozott össze a lánnyal. Régen viszonylag sokszor egymásba ütköztek, mikor öccse megölésén, és a Tessaiga elkobzásán fáradozott. Most, hogy viszontlátta, mintha hiányozna neki az a kis kotnyeles kölyök. Bár nem látta sokáig, de mintha azért változott volna egy keveset az utóbbi időkben. Végül addig tépelődik magában, hogy elindul a kút felé, de magában azzal magyarázza ezt, hogy csak ott van egy gyógynövény, amire szüksége van. Neki mondjuk nem is kell egy darab gyógynövény sem, hiszen a sérülései elég hamar begyógyulnak, de azért elmegy megnézni.

Mikor odaér, már javában a hold uralkodik az égen. Gondolataiban szitkozódik, amiért nem tudja megkülönböztetni egymástól a különböző növényeket a rossz fényviszonyok miatt. Aztán úgy dönt, hogy egy tisztáson megvárja a pirkadatot. Ha akkor sem találja meg a keresett gyomot, akkor elmegy. De nem kell sokáig várnia, megérzi a kellemetlen egyben mégis kellemes illatot. A lány valahol a közelben jár. Izmai maguktól összeugranak, mintha menni akarna a lány után, de azonnal lekever magának egy pofont, hogy felébredjen. Mikor ment ő nők után? Soha! És nem is fog! De amint vívódik saját magában, megérzi azt az illatot is, aminek sosem tudott ellenállni: a feromonok csábító illatát. Valahol a közelben van egy nőstény, aki nemzőképes. Úgy emelkedik fel a földről, mintha kötéllel húznák. Gépiesen elindul az illat irányába. Bármi kerül elé, egy életre megbánja. Keresztülgázol fán, bokron, állaton, démonon, majd végül megáll egy tó partján. Ahogy kilép a fák közül, meglátja az illat forrását. A fekete hajú lány ott ül a parton, és a vízen tükröződő csillagokat nézi. Régen hosszú haja hátul most csak a tarkójáig ér, de előre felé fokozatosan hosszabb, és hosszabb lett. Elől milyen hosszú, azt ebből a szögből nem látja, de nem is akaródzik neki közelebb menni. Az ösztönei próbálják vonszolni a testét, de elméjével még tudja kontrollálni önmagát, és megfordul, még mielőtt visszafordíthatatlan lenne a folyamat. Besétál a fák közé, majd fogja magát és leül öccse régi börtöne, a Szent Fa tövébe. Elkezd egy kis gyógynövényt rágcsálni, amitől idegei kissé lenyugszanak. Ám fél órán belül közeledni érzi az illatot. Szinte biztos benne, hogy nem fog összetalálkozni a halandóval, ezért nem hagyja ott ideiglenes táborát – legalábbis ezt meséli magának, de titkon, reménykedik, hogy erre vezet az útja.

Hosszú óráknak tűnő percek telnek el, miközben az illat egyre csak erősödik, és erősödik, aztán meghallja a lány lépteit is, ahogy meg-megreccsennek alatta a lehullott ágak. Aztán meg is látja a holdfényre kilépő lányt, aki ahogy meglátja őt, szinte kővé dermed. Szinte automatikusa megérinti a haját, valószínűleg az utolsó találkozás emléke még élénken él az emlékeiben. Sesshomaru tiltakozóan elfordítja a fejét, mintha nem vette volna észre a hangosan csörtető éji vándort. Amint elindul a lány, aki valószínűleg abban reménykedik, hogy a szellem fittyet hány a jelenlétére, mint olyan sokszor máskor, ám ezúttal nincs szerencséje. Ahogy elhalad mellette, a szellem feláll a földről, és jéghideg, kegyetlen hangján megszólal.

- Mit gondolsz, hová mész? – suttogja vészjóslóan – Azt mondtam legutóbb, ha még egyszer meglátlak, annak nem lesz szép vége.

Ám Kagome sosem volt az a fajta, akit szavakkal le lehetett fegyverezni. Amint érzi, hogy gáz van, azonnal futásnak ered teljes erejéből. Sesshomaru ajkai groteszk mosolyra húzódnak. Mindig is szerette üldözni az áldozatait, akár megölni akarta őket, akár másra akarta őket felhasználni. Hagy a lánynak némi egérutat, majd utána iramodik. A vérében felszabaduló adrenalin, és a feromonok is hajtják, minek következtében a sötét helyeken is tökéletesen látja a nő alakját, és minden riadt mozdulatát. Hagyja, hadd fusson el egészen az erdő széléig, ahonnan már látja a menekülést jelentő falut, aztán elé ugrik, aminek hatására a lány egyenesen nekiszalad, aztán tántorogva elhátrál tőle.

- Mit akarsz tőlem? – kérdi remegő hangon Kagome.

Sesshomaru szája sarkában kaján mosoly jelenik meg.

- Egy kis szórakozást – azzal ráveti magát a lányra. Velőtrázó sikolya végigvisszhangzik a völgyben.

Maga sem érti, miért éppen ide, de végül már oly mindegy. Ha már itt van, akkor itt marad. Mindenhol pókhálók, és vastag por uralkodik. A falakon a festmények megfakultak az idők során, a szobrokat pedig pitiáner tolvajok vitték el. A drága bútorokat nem tudták elvinni, mert mind olyan nehéz, hogy 6 ember is nehezen boldogulna vele. Így főleg az étkészletek hiányoznak, meg az aranyozott díszítések. A lány halk nyöszörgései felébresztik álmodozásából. Ránéz a megkötözött halandóra, és rájön, hogy fogalma sincs, miért hozta ide, apja régi palotájába. Emlékszik még rá, hogy mennyire feldühítette, mikor meglátta apját, karjai közt egy halandó nővel. Erre most ő hoz ugyanabba a házba, ugyanúgy egy halandó nőt. Az eszméletlenre pillant. Bőre fehér és sima, ajkai vörösek, haja fekete, mint az éjszaka. Kezei hátrakötve a háta mögött, lábai szintúgy megkötve, emellett a szemeit is egy kendővel lefedte. Azon gondolkozik, mit csináljon vele, de egyelőre nincs ötlete. A falnak támaszkodik, és kitekint az elvadult kertre, miközben agya vadul jár. Gondolataiból az ébredező lány hangja ébreszti.

- Ho-hol vagyok? – motyogja a kendő alól.

- Egyelőre biztonságban – válaszolja hidegen.

- Sesshomaru? – kérdezi a hangot hallva a halandó.

- Változtatna valamin, ha más lennék? – kérdez vissza lényegre törően, amivel kivált a lányból egy halk sóhajt – Na látod. Jobb, ha nem kérdezősködsz. Most pedig maradj nyugton. Nemsokára jövök – azzal nyílik is az ajtó, ő pedig kiviharzik rajta.

Erőteljesen beleüt az egyik falba, mire abból vakolatdarabok hullanak a földre. A francba a véremmel, gondolja bosszúsan. Semmit nem akar a lánytól. Miért is akarna, hiszen az csak egy halandó, ő pedig egy nemes démon. Nem méltó az ő ágyába egy halandó lány. De most itt van, és nem tudja, most mit csináljon vele. Dobja ki az ablakon? Ölje meg? Vagy csak simán küldje haza? Az nem jó ötlet, mert az a jó hírét tenné tönkre. Újabbat húz bele a falba, amitől át is szakad a régi épület választófala. Ezután nagy lendülettel visszarobog abba a szobába, ahol a megkötözött lány várakozik még mindig. Mikor kivágódik az ajtó, rémülten összegömbölyödik az ágyon immáron ücsörgő lány.

- Kérlek ne bánts! – sikítja a térdeinek, majd a következő pillanatban Sesshomaru a hajánál fogva felemeli a fejét. Rövid pillanatig a letakart szemekbe néz, aztán a megtépázott fehér felsőre. Megint felgyullad benne az a furcsa érzés. A fájdalomtól árkolt arcon, mintha az elszánt düh is jelen lenne. De nem szól semmit. Eddig is tudta a lányról, hogy bátor halandó létéhez képest. De ebben a pillanatban tudta, hogy ha megszólal, akkor az jóhoz nem vezet. Bár undorodott a halandóktól, már kicsi kora óta, ám így, hogy hormonjai miatt homályosabb a látása, mintha szépnek látná a szabadulni vágyó lány.

- Kagome a neved, igaz? – hallja saját, hűvös hangját. A lány megdermed a saját neve hallatán. Valószínűleg nem számított rá, hogy hallani fogja. Ajkai lassan elválnak egymástól, és halkan megszólal.

- Igen… - suttogja beismerő, mintha azt vallotta volna be, hogy ő lopta el a családi ereklyét.

- Félsz tőlem? – kérdi vallatásszerűen a férfi.

- Változtatna valamit, ha igennel válaszolnék? – kérdez vissza pimaszan, mire Sesshomaru az ágyra löki, ami egy halk nyögést csal ki a halandóból.

- Ne pimaszkodj – sziszegi a szellem. Rövid szünetet tart, míg kinéz az ablakon, aztán igyekszik minél kevesebb tanácstalansággal a hangjában megszólalni – Még nem tudom, mit csináljak veled. Csak rajtad múlik, hogy elengedlek, vagy itt helyben kifestek a véreddel – közli a tényeket a lánnyal, aki viszonylagos nyugalommal fogadja a híreket.

- És mitől függ? – érdeklődik csendesen.

- Attól, hogy mit felelsz: voltál már férfival?

A lány arcára másodperceken belül kiül a szégyen pírja. Levegő után kapkod, és valószínűleg megpróbálja elhitetni magával, hogy ez csak egy álom, és nem a valóság. Ám a férfi visszabillenti álmai kellemes párnái közül a hideg valóságba. Megragadja a lány arcát, maga felé fordítja, és közelről az arcába suttogja.

- Légy velem őszinte, vagy ez lesz életed utolsó hazugsága – maga sem tudja, miért ezt kérdezte. Vajon arra kíváncsi, hogy a lány tényleg szűz-e még? Vagy inkább arra, hogy hazudna-e neki?

A pír lassan átterjeszkedik a halandó fülére is, így még kívánatosabbá téve. Egy kevés ideig habozik, végül ajkai néma szavakat formálnak. Mielőtt észbe kaphatna, már csattan is a pofon az arcán.

- Hogy mersz hazudni nekem, halandó?! – üvölti hegyként tornyosulva a lány fölé. Érzi, hogy égeti a bőrét a kimondatlan szó, főleg, hogy tudja az igazságot. Nagyon is jól tudja, miféle kapcsolatot ápolt a lány öccsével, míg annak volt annyi esze. Aztán lassan elillan a dühe. A szemkötőn apró foltocskák azt jelzik, hogy Kagome sír. Szíve vad kalapálása lelassul, és tehetetlenül nézi a megkötözöttet, ahogy az hasra fordul a régen használt ágyon, és vállait néha megrázza a sírás. Még sose látott nőt sírni. Rin sose sírt előtte. Először az jut eszébe, hogy ad a lánynak pár józanító pofont, és akkor abbahagyja. De valahogy nem mer hozzáérni. Végül, mikor már nem rázkódik, megérinti a vállát. Legnagyobb megdöbbenésére Kagome magától fordul meg, és rámosolyog.

- Nem akartam hazudni. Csak nem akartam emlékezni… De igazad van – lehajtja a fejét – Nem vagyok már tiszta.

Sesshomaru eddig sem érezte magát a helyzet magaslatán, most viszont végképp elvesztette az irányítás illúzióját. De egy dolog, amit ő gondol, és egy, amit a világ lát. Megragadja Kagome összekötözött kezeit, azoknál fogva felemeli őt az ágyról, és elindul vele ki a házból. Amikor a lépcsőhöz ér foglyával, hirtelen megtorpan. Vére pezsegni kezd, szíve pedig gyorsan továbbítja a felpezsdült vért az agyába, és más-más szerveibe. Megremeg a keze, de mielőtt megfordulhatna az előbbi szoba felé, eldobja a lányt, aki hangos sikoltozás, és puffanások közepette legurul a lépcsőn. Sesshomaru visszarobog a szobába, és magára zárja a roskadozó ajtót. Mikor Kagome felébred, már nincs rajta a kötél, és még csak arra sem emlékszik, hogyan került a lépcső aljába. Fájós fejjel, térddel, könyökkel, és háttal indul el megkeresni Kaede anyó menedéket adó kunyhóját. Sesshomaru figyeli egy ideig a távozó leányzót, majd nekiáll levezetni a testében örvénylő feszültséget, minek következtében a ház gyarapodik 5 új, az erdőre néző ajtónyi réssel, és 3-4 szoba között is új átjárókat nyit. Az éjszaka leple alatt pedig egy kis jéghideg patakvíz segít végképp lehűteni kedélyeit.

Csak pár napig élvezheti ezt a nyugalmat. Amint sétálgat az erdőben, hogy valami ölnivalót keressen, szíve újból a torkában dobog, szinte a fülében hallja a zakatolását. Látása élesedik, mint vadállaté, mikor vérszagot érez hosszú éhezés után. Szinte a fákon keresztül is látja egy nő mozgását, csípője ringását, dereka ívét, és a karjaiban tartott kosarat is. Kiélezett ösztönei minden mozdulatára úgy reagálnak, mintha villám csapna belé. De aztán megérzi azt a fanyar, savanyú tejhez hasonlító szagot, és inkább gyorsan irányt változtat. Ez egy másik halandó volt. Sietős léptekkel halad tovább. Orrát folyamatosan csavarja a halandó testek bűze. Már a gyomra is felfordul, mire elér egy tisztást, ahova végre nem ér el ez a mindent elborító rémes bűz. Agyába százával tódulnak a gondolatok, emlékek, és fantáziaképek. Sok-sok éve először eszébe jut apja, amint azzal a némberrel fetrengett. És kezdi érteni, miért is tette. A halandók, a szellemekkel szemben, rövid életük miatt könnyen megfélemlíthetőek, könnyebben uralmuk alá hajthatják akaratukat a hallhatatlanok, ha úgy óhajtják. Eszébe villan a félelemtől reszkető, csillogó szemű, fekete hajú lány. Arra is nagyon jól emlékszik, milyen jóleső érzés kapta el, mikor látta, hogy a lány fél tőle. Újra érezni akarja ezt a diadalittas mámort. Ám ekkor hirtelen lüktető fájdalom hasít az ölébe. Ilyen még sosem történt vele azelőtt. Millió nő volt már a karjai közt, de ha egy megtetszett neki, könnyedén megszerezte. Egyik után sem sóvárgott soha ennyit.

Hirtelen arcon csapja saját magát. Térj észhez, idióta, korholja magát. Miféle viselkedés ez? A halandók tabuk! Soha nem érünk hozzájuk párzás céljából! Génjeink gyenge talajra hullanának, és utódaink haszontalan félszellemek lennének – visszhangzanak fejében apja szavai, amikhez ő gondolatban hozzáfűzi – pont, mint Inuyasha… De be kell vallania, öccse annyira mégsem volt gyenge, mint egy halandó. Sokszor szellemekhez méltón harcolt ellenfeleivel, még ha sokszor vesztett is.

Újabb pofont oszt ki magának. De mire felocsúdik a pofonból, rájön, hogy azt nem saját kezétől kapta. A tenyér, amitől a pofon származik, most előtte suhan el, hogy visszatérjen eredeti pozíciójába egy vékony, törékeny láb, és egy karcsú derék mellé. Aztán Sesshomaru feltekint a tenyér tulajdonosára. Az ébenfekete hajú lány összefogott haja engedni láttatja kipirult arcát. A szellem emellett hallja ziháló légzését, és hirtelen rájön a turpisságra. Lassan, fenyegetően feláll, mire az előtte álló lányon remegés fut végig. Aztán mielőtt még megmozdulhatna, a lány egy pukkanás, és némi füst mellett eltűnik, és a kis felhőből, kimenekülve egy kis rókaszellemet lát elfutni. Hát ezért nem éreztem az illatát, gondolja magában, majd visszaül a fa tövébe. Nem érti, miért volt jó ez a kis rókának, de nem is különösebben érdekli a dolog. Annak örül, hogy gondolataiból kicsit kizökkentették, de az állapot nem tart elég sokáig. Perceken belül kínzó vágy tör rá. Érzi, hogy közeleg a pillanat, mikor állati ösztönei eluralkodnak rajta, és akkor az istenek kegyelmezzenek annak, aki az útjába kerül.

Rossz sejtelmei azonban nem igazolódtak be. Órákig, sőt napokig ült ott mozdulatlanul, akár a lesben álló vadász a megfelelő vadra várva. Nem érti saját magát. Megannyi nő lenne, aki szívesen állna szolgálatára, ő mégis itt ül, és vár, mintha odaszögezték volna.

De a várakozás meghozza gyümölcsét. Félig alvó állapotban van, mikor megérzi az édes illatot. A friss lótusz, és a jázmin sajátos keveréke lengi be a környéket. De ezúttal a furcsa keverékbe egy másik illat is vegyül. Méghozzá a vörös pókliliom alig érezhető, de számára kellemes emlékeket idéző illata. Mélyet szippant az édes illatkeverékből, majd érzi, hogy mellkasában szíve olyan nagyot dobban, mintha szét akarná törni a ketrecéül szolgáló bordákat. Sesshomaru mellkasához kap, mintha tényleg attól félne, hogy szíve, akár a kalitkába zárt pacsirta, megszökik. Az előzőt egy újabb szökési kísérlet követi, de ezúttal már nem a pókliliom bódító illatától; hanem a vér semmivel sem keverhető fémes szagától. Felpattan, rohanni kezd és pillanatokon belül megdöbbentő látvány fogadja. Kagome hatalmas vértócsa közepén fekszik. Ruhája felitta a vér egy részét, főleg a hátán átívelő mély bemetszés mentén. Sesshomaru megpróbál szívébe némi sajnálatot erőszakolni, de nem sikerül neki. Ha nem Kagome feküdne a földön, biztosan otthagyná. Percekig csak bámulja a mozdulatlan testet, majd leguggol mellé. Még meleg a bőre, és szinte gőzölög kiontott vére. Sesshomaru egy mély, szánakozó sóhajjal a Tensaiga markolata felé nyúl. Mielőtt megérinthetné a kardot, az pulzálni kezd, jelezvén, hogy megérezte tulajdonosa szívének vágyát. A szellem hideg ujjai ráfonódnak a kard markolatára, majd egy gyors mozdulattal levágja az alvilág démonait, és nemsokára már a lánnyal a karján halad apja régi palotája felé.

Ahogy feltűnik előtte a gazzal körbenőtt, ápolatlan épület sziluettje, érzi, hogy a halandó szíve haloványan dobog törékeny testében. Végigtekint a megtépázott ruhákon. Alattuk a sebek szép lassan elhalványulnak, de arca még mindig nagyon sápadt. Ennek ellenére továbbra is érzi a jázmin és a lótusz illatának csábító egyvelegét. Karjai néha megremegnek, de visszafogja magát, és nemsokára már egy viszonylag tiszta ágyon piheg a lány, míg ő a palota falai közt sétálgat. Visszaemlékszik gyerekkorára. Minden szobáról, minden folyosóról más-más kép ugrik szeme elé. Végül eljut apja régi szobájához. A nagy, fekete fenyőből faragott ajtó, mely régen tiszteletet parancsolóan magasodott az elé álló fölé, ma kifordulva helyéből, félig leesve az ajtófélfáról enged belátást a rég használaton kívül helyezett szobába. Ahogy belép rájön, hogy a földet nem csupán por, hanem tollak is borítják. A sebesült párnák mindent ellepő vére felszáll lépte nyomán. Tekintete a baldachinos ágyra siklik. Bevillan elméjébe egy hosszú, fekete hajtenger, de ezúttal nem haraggal párosítva. Olyan régi az emlék, hogy a nő arcára már nem is emlékszik, ám mikor megérzi a dohszag mellett a pókliliom tüzes illatát, a selymen fekvő nő arca átváltozik Kagome arcává. Ez a különös kép felizzítja Sesshomaru vérét. Morogva elfordul a megtépázott alvó-alkalmatosság felöl, és visszasétál a halandóhoz.

Mikor belép a helyiségbe, elönti agyát a virágok illata, amitől majdnem eszét veszti. Hogy önkontrolját visszanyerje, beleöklözik a falba. A hangos zajra Kagome összerándul, majd lassan kinyitja a szemét, és a zaj forrására felé néz.

- Sesshomaru? – suttogja meglepetten – Mi történt?

A férfi agya a lágy női hang hatására beindul, és vadul pörögni kezd. Okok, érvek, és ellenérvek milliói után halovány mosoly jelenik meg szája sarkában, majd így felel:

- Visszahoztalak a halálból – hangja hideg, és érzelemmentes, mint mindig. Kagome arcára döbbenet ül ki, majd rövidesen halvány rózsaszín folt jelenik meg arcán, feldobva kissé hulla fehér bőrét.

- Köszönöm – mosolyodik el, de mosolya hamar leolvad arcáról, mikor Sesshomaru arcizmai katonás rendbe szedik magukat, majd semmi jót nem jósoló hangja még jobban megrémíti a lányt.

- Azt hiszed, hogy ennyivel el van intézve a dolog? Szeretnéd, hogy csak ennyi legyen. – a lány fölé tornyosulva tekint le reszkető lényére.

- Mi-mit szeretnél? – kérdi remegő hangon – Mit adhat egy magamfajta halandó egy tisztavérű szellemnek?

- A szolgám leszel. Egy teljes évig azt teszed, amit parancsolok neked. Ha pedig ellenkezel, visszaküldelek oda, ahonnan visszarángattalak – hangja ellentmondást nem tűrő, és mire a lány észbe kaphatna, már el is indult kifelé az épületből.

Sesshomaru diadalittasan, szívében a győzelem mámorával lépked a visszahangzó falak között. Hallja a lábak gyors dobogását, majd csúszását a poros kövezeten. Tudja, hogy a lány fél tőle, és nem merne olyat tenni, amivel felbosszantaná őt. Úgy, mint mikor Jaken és Rin társaságában, most Kagomeval az oldalán indul neki az ismeretlennek. Minden cél nélkül vág neki a vándorútnak, miközben Kagome értetlenül figyeli, merre mennek, de nem mer megszólalni.

Hosszú gyaloglás után megállnak egy patak partján. Sesshomaru leül, és a víztükröt nézi. Nehezen tudja elképzelni, hogy tényleg magával rángatta a halandó lányt. Ránéz a Tensaiga markolatára, és eszébe jut a kis Rin, akin először használta, és Kagura, akinek halála után a kardot átkovácsolták. Azóta sem használta, csak Kagomen. Szeme sarkából a lányra pillant, aki a patak partján térdel, és megpróbálja a hűs vízzel lemosni arcáról a piszkot. Haján csillog a víztükörről visszaverődő napfény, ám ruhája olyan szakadt, hogy szánalmat ébreszt a férfi szívében. Sokáig maradnak a parton. Végül Kagome félősen odafordul a szellemhez.

- Sesshomaru… én…

- Neked Sesshomaru Nagyúr – mordul rá a démon, mire a lány összerezzen. De aztán újrakezdi a mondatot.

- Sesshomaru Nagyúr, éhes vagyok, és másik ruhát is szeretnék venni. Nem lehet, hogy elmenjek egy faluba?

- Menj, de szürkület előtt érj vissza – hagyja rá. Amint eltűnik a halandó alakja a fák között, nagyot üt egy fába. Tehetetlen mérgében, nem tudja, mit tegyen. Ugyanazt a hibát követi el, ami miatt olyan régen édesapját kívánta a pokolba. Persze, volt már halandó szolgája, nem arról van szó. De ez teljesen más. Kagome nem olyan, mint Rin. Rin egy kislány volt, akire a legutóbbi időkben úgy gondolt, mintha a saját lánya lenne, ezért is fájt neki annyira az elvesztése. De ha Kagome hosszú, erős combjaira, kerek csípőjére, vékony derekára, immáron dús kebleire tekint, szíve hevesebben ver, és érzi, hogy az ősi ösztönök táncot járnak a mellkasában. Lecsukja szemeit, és arcát az ég felé fordítja. A memóriája most sem hagyja cserben. Emlékszik, hogy serdülő kora elején, mikor még a nagy kutyaszellem birtokán élte gondtalan életét, apja beszélt neki valamiről. De miről? Erősen töri a fejét, és lassan meg is látja maga előtt apja tiszteletet parancsoló, és egyben félelmetes alakját. A férfi egy magas támlájú, díszes székben ül, kivételesen sem prémjét, sem páncélját nem viseli. A fehér kimonó mintái táncolnak a gyertyák fényében, ahogy az árnyékok is a férfi arcán. Nagyot sóhajt, majd ránéz fiára.

- Mit szeretnél tudni, fiam? – hallja apja emlékezetes, mély basszusát.

- Tudni akarom apám, hogy mi ez a szorító érzés itt – bök a saját mellkasára – Olyan, mintha valaki a szívemet a kezében tartaná, és néha megszorítaná, hogy erre emlékeztessen.

- Mondd, fiam, mikor érzed ezt?

- Mikor – márványos arcára halvány pír ül ki – Mikor ránézek egy lányra – suttogja úgy, mintha bevallaná, hogy eltörte apja kardját.

- Ezt hívják úgy, hogy… - a választ nem érti. Próbál koncentrálni, és visszakérdez.

- Bocsáss meg apám, de hogy mondtad?

Ám a választ ezúttal sem érti. Az emlék úgy foszlik szét, mint a tej a vízben. Kinyitja szemeit, és meglátja az előtte álló halandót, kezében egy tál étellel, testén pedig egy egyszerű, vörös kimonóval, minek szegélyére apró cseresznyevirágok vannak hímezve. Keze ökölbe szorul, mert szívét az ismeretlen olyan hirtelen, és olyan erővel szorítja, mintha meg akarná ölni. Csak nézi a lányt, aztán rámordul, bár a szorítás a levegőt is kiszorítja belőle.

- Mit álldogálsz ott?

- Csak meg akartam kérdezni, te kérsz-e – tartja elé a tálat remegő kézzel. Sesshomaru egyből rávágná a számára egyértelmű választ, hogy ő nem eszik halandó ételeket, de az idegen megszorongatja, ezzel belészorítva a szót, így nem mond semmit, csak elvesz egy almát a tálról. A lány arcán bátortalan, de annál biztatóbb mosoly jelenik meg, majd leül nem messze új urától, és elkezd majszolni. Sesshomaru tanácstalanul forgatja a piros gyümölcsöt hosszú ujjai között. A lemenő nap sugaraira pillant, és újból felvillan előtte a kép, mikor rajtakapta apját a halandóval. Szívét ezúttal viszont nem az ismeretlen érzés, hanem a düh keríti hatalmába. Lassan feláll, és elindul az erdő felé.

- Maradj itt – adja ki az utasítást. – Nem megyek messzire – azzal bevonul a fák rejtekébe. Csak az alma marad utána.

Ahogy átér egy kicsi, fákkal teljesen körbevett tisztásra, előhúzza a Tensaigat. A vörös napfény megcsillan a pengén, őt pedig elkapja a vágy, hogy kicsit gyakoroljon. Semmire nem figyel, csak a karja és a kard által leírt ívekre. A régi érzés megnyugtatja. Hosszú-hosszú percekig elmélyülten forgatja a kardot, amikor lelki békéjét egy megreccsenő faág, és halandószag zavarja meg. A kard fenyegetően csillan a gyenge holdfényben, ahogy szeli a levegőt, aztán éles csattanással beleáll egy fába. A csattanást egy rémült sikoly követi. Begázol a fák közé, és meglátja a reszketőt, ahogy a kardtól nem messze a földön ül, és arcán egy vékony vörös csík jelzi, ahol elérte őt a penge.

- Mit leskelődsz? – szólal meg hűvösen a férfi, mire a lány lassan felnéz az arcára. Fekete szemeiben türköződik a hold.

- Csak megnéztem, mit csinálsz… - panaszolja, majd mielőtt felpattanhatna, és elrohanhatna, meglátja maga előtt a férfi kezét. Elfogadja a segítséget, és Sesshomaru kezébe kapaszkodva feláll.

Ahogy Kagome megfogja a kezét, ismét a szívébe markol az ismerős érzés. Szíve a fülében dobol, és mintha egy távoli, idegen hang szólongatná, és mondana neki valamit, de nem tudja kivenni, mit. Gyorsan elengedi a lány kezét, és kihúzza a kardot a fából.

- Legközelebb gyere elő, különben rosszabbul is járhatsz – morogja, majd visszamegy a patak partjára. Ott letelepszik, és megpróbálja a távoli hang érthetetlen szavait elfelejteni. A nem sokkal utána érkező lány kicsit távolabb tőle letelepszik. Sesshomaru, hogy ne kelljen hallgatnia ezt az idegtépő csendet, tüzet rak pár nagyobb fahasábból, és innentől kezdve a tűz pattogása tölti ki a köztük lévő űrt. A szellem a tüzet nézi. Az egyenletes, ütemes hang, és a lángok tánca ellazítja, kitisztítja az elméjét. Lassan elveszti a valóság talaját, és belezuhan a sötétségbe, és egyben vissza is zuhan az emlékek kútjába. Ezúttal egy erdőben van. Már büszke harcos, és elég erős is ahhoz, hogy ne csak büszke, de sikeres is legyen a csatákban. Aztán hirtelen arra eszmél, hogy apja hangját hallja. Beszélget valakivel. Közelebb megy, hogy láthassa a beszélgetőket, de mikor meglátja, hogy Inu no Taisho előtt egy nő áll, behúzódik egy fa mögé, hogy ne vegyék észre. Először értetlenség, majd kíváncsiság költözik a szívébe, mely hevesen kalapál mellkasában. Óvatosan kinéz a fa mögül, és jól megnézi a nőt. Egyszerű ruhái paraszti származást, viszont hosszú, feketeselyemhez hasonló haja nemesi vért sugároz. Törékeny kezében egy almát tart, és nyújt apja felé, aki nem nagyon mutatja szándékát, hogy el akarná venni a gyümölcsöt. Aztán felharsan egy hívó hang, és a fekete hajú szépség összerezzen. Halványan elmosolyodik, majd leteszi az almát a földre, és elsiet. Apja, akárcsak Sesshomaru, figyeli a nő eltűnő alakját, de aztán fia nagy meglepődésére lehajol az almáért, kézbe veszi, és beleharap. Mielőtt kérdőre vonhatná apját a történtekről, kinyitja a szemét, és megpillantja Kagomet, amint előtte térdel, és éppen arca felé nyúl. Elkapja a vékony csuklót, és megszorítja kissé, mire a lány felszisszen.

- Mit akartál csinálni? – kérdi hűvösen.

- Csak meg akartam törölni a homlokod. Izzadsz… - suttogja a lány, de arca nem vehető ki, mivel a tűz a háta mögött van. Sesshomaru elengedi a törékeny kart, és kissé megtaszítja, hogy a lány kénytelen legyen távolabb menni tőle.

- Pihenj le. Holnap hosszú utat teszünk meg – adja ki tömör parancsát, majd elfordítja arcát a lányról, és beletemetkezik a csillagok világába.

A hajnal csendesen lopódzik a tájra, és magával hozza lágy melegét. A fák levelei közt Sesshomaru arcába mászó sugarak lassan felébresztik mély, álomtalan álmából a szellemet. Felül, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait, majd feláll, és körbenéz. Akárhogy is pislog, nem találja a halandó vékony alakját. Szemeit lecsukja, és mély levegőt vesz az orrán keresztül. Az agyába tóduló információtömegből nem kis erőfeszítésébe kerül kiválogatni a lány illatát. Ösztönösen megindul abba az irányba, ahol legnagyobb valószínűséggel találja a lányt. Rövid úton rájön, hogy botorság volt tőle csak úgy belevetnie magát a sűrűbe. Még csak félúton jár, mikor szívébe, egyszersmind egész testébe olyan erővel hasít a kínzó fájdalom, hogy megremegnek a lábai. Megáll, és egy fának dönti a hátát. Mélyen elgondolkozik. Mikor is volt, hogy utoljára nőt tartott a karjaiban? 1 éve? 2? Vagy talán több? Észre se vette, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára meglátogatott egy teaházat. De arra még mindig jól emlékszik, mennyi aranyat otthagyott, és hogy még ennek ellenére is milyen kiábrándító volt a kiszolgálás. Így annyira nem is csoda, hogy a teste ilyen vadul reagál az első olyan lény közelségére, melynek illata nem hányingert kelt benne. Ám mielőtt visszavonulhatna kényelmes táborhelyükre, megérzi a lány közeledtét. Elbújik egy vastag fa mögé, és megvárja, míg a halandó elhalad mellette. Közben agyában folyamatos háború dúl: egyik fele, amelyik gőgös, és büszke ősi származására, tiltakozik; míg másik, flegmábbik fele vadul követeli a lány leteperését, és uralom alá hajtását. Hosszú tipródás, érvek, és ellenérvek felsorakoztatása után visszamegy a táborhelyre.

- Szedd össze a magad, indulunk – mondja hidegen, majd elindul a tó partján. Úgy döntött, addig nem nyúl a lányhoz, míg nem érzi végszükségnek. Ez ellen is vannak ész érvek, de azok ellen pedig az szól, hogy a halandók lelki világa még mindig nem érdekli őt. Csendben, magába burkolódzva halad a puha homokon, és hallgatja, ahogy sietős léptekkel követi a lány. Végigsétálnak a tó túlsó partjára, ott bevetik magukat az erdőbe, és meg sem állnak a következő faluig, ami 2 napi járóföldre van a kis tavacskától.  A kis település főterén keresztülhaladva mindenki megbámulja a furcsa párost: a magas démont, és az őt lehajtott fejjel követő alacsony halandót.

A fehér hajú démon büszkén, felszegett fejjel halad a csodálkozó tömegben. Mögötte baktat a fekete hajú halandó. Lehajtott feje miatt arcába omló hajkoronája eltakarja a szégyentől kipirult arcát. Ketten úgy suhannak végig a piactéren, mint úr, és szolgája. Ám a csodálkozó tömegből egyszer csak kiválik egy férfi, és megragadja az ében hajú teremtés vékony csuklóját, és hangosan felrikolt.

- Gyere szépségem, szórakozzunk egy kicsit!

A rémült lány ijedten próbálja kiszabadítani karját az alkoholtól bűzlő férfi markából. A bolond pedig nem veszi időben észre a felé közeledő kemény öklöt. Csontok ütődnek össze, fogak koccannak, és nemsokára a zaklató arca a kockaköveknek csapódik, majd csörömpölve szétgurul két kipottyant foga, melyek megadták magukat a tömény erőnek.

Kagome pislogva néz előbbi támadójára, majd gyorsan megkeresi szemével megmentőjét, de csak nagy nehezen találja meg a tömegben eltűnő, palástszerű, ezüstös hajzuhatagot. Az álmélkodó emberek között áttörve követi a szellemet, és nemsokára kiér a falu határán kívülre.

Sesshomaru észre se vette, milyen gyorsan vágott át a halandók bűzös csordáján. A részeg férfi mozdulata, és szemtelensége felforralta a vérét, és agyát elöntötte a düh ködével. Döngő léptei előtt a halandók riadtan rebbentek szét, és így hamar ki is ér a szagfelhőből, de csak tör előre immáron a fák sűrűjében. Halkan hallja, hogy Kagome szalad utána. Minden erejét össze kell szednie, hogy lelassítsa lépteit. Végül meg is áll a fák egy kisebb szünetében, ahol a lombkoronában van akkora rés, hogy lássa az eget. Kagome majdnem neki is megy, olyan hirtelen áll meg. A beálló csendben szívverését tisztán hallja, és érzi, ahogy az a fülében lüktet, valamint észreveszi, hogy légzése is elég szabálytalan. Arcát az ég felé fordítja. Zaklatott lenne? Ő? Sokkal veszélyesebb harcokban vett már részt, mint az előbbi - amit nem is nevezhetünk harcnak - mégis sokkal feldúltabb. Talán az zavarná, hogy más férfi érintette a halandót? De a gondolatmenet félbeszakad. Az erdő kellemes, természetes illata kitisztítja orrából a halandószagot, és helyét a pókliliom csábító illatáradata veszi át. Szíve heves dobbanásával együtt szeme is vörösen felvillan. Térdei megremegnek, majd újra megdobban egész teste. Elérkezett az idő, hogy elveszti az irányítást teste fölött.

- Menj a faluba - morogja utolsó erejét összeszedve - Vegyél ruhát, és... ennivalót - az utolsó szót már összeszorított fogai közt préseli ki. Kagome, nagy szerencséjére, érzi a helyzet komolyságát, és elrohan a kiszabott feladat végrehajtására.

Amint elég messze tudja magától a lányt, szabadon engedi a testében tomboló vihart, ami elemi erővel tör a felszínre. Karmai szinte maguktól szántják a fák kérgeit, az útjába kerülő minden élőt, és élettelent elpusztít. Nyomában csak halál, rombolás, és elhullott tetemek maradnak.

Mikor a halandó visszaér, riadtan dobja el a kezében tartott tárgyakat. Fák tövestül kicsavarva, bokrok sav marta maradéka, és vérbefagyott állatok tarkítják a tájat, és ennek közepén ott ül a földön egy fehér kupac, amin vörös foltok jelzik, hogy ezt a pusztítást a démon vitte végbe. Földbe gyökerezett lábbal áll, és próbálja feldolgozni a látottakat. Térdei remegnek a rettenetes pusztításnak még csak a gondolatára is. És őt ez az alak mentette meg? Eddig is tudta, hogy nem egy szent életű, hiszen harcolt is ellene. De ilyen katasztrófát még csak a jövőben látott olyan helyeken, ahova atombombát dobtak. A mérgező sav által elszenesített testek az utolsó mozdulatukba merevedtek, a bokrok és fák csonkjai pedig, mint sok-sok síremlék, merednek a haragos kék ég felé. Még a Nap is elbújik egy porszürke felhő mögé, hogy ne kelljen látnia a borzalmakat. Kagome lassan megközelíti a ziháló démont, aki azóta sem mozdult meg, mióta megérkezett.

Sesshomaru - szólítja meg a férfit kemény, számon kérő hangon - Ez a te műved?

Az említett összerezzen neve hallatán. Lassan kinyitja szemeit. Ebben a pillanatban tért magához eszméletlenségéből. A tombolás alatt nem volt magánál, és mikor elfogyott az a nagy erő, ami porig rombolta a környéket, eszméletlenül esett össze. Tekintete homályos, látása zavaros, fejében pedig hatalmas a zűrzavar. Gondolatok millió ostromolják minden agysejtjét, és ez kihat a testére is. Minden egyes idegszála üvölt a fájdalomtól, izmai görcsösen össze-összerándulnak. Szívverése szabálytalan, légzése akadozó. Úgy érzi magát, mintha kiszívták volna belőle az összes erőt. Aztán hall valamit. De csak elmosódott zúgást hall. Nagy erőfeszítések árán megmozdítja a fejét.

- Sesshomaru - hallja meg Kagome hangját. Bár nincs túl jól, érzi a lány hangjában lévő tömérdek szemrehányást, és dühöt. Aztán ismét hallja a hangot, de az erős fejfájás miatt nem érti a szavakat. Aztán megérzi, hogy a lány közeledik felé. Amennyire csak tudja, lehajtja a fejét mellkasára, hogy ne kelljen a halandó szemébe néznie. Valahogy képtelen lenne rá. Még sosem szégyellte magát ennyire. A lány hangjában lévő alig észrevehető remegés arra utal, hogy rémült, és fél, de próbálja valamiképp leplezni dühével. Ahogy egyre közelebb ér hozzá a lány, úgy érzi egyre gyengébb, és mindjárt elájul. Ültében érzi, hogy forog vele a föld, majd hirtelen orra is bukik. Erős karok megfogják a vállát, és a hátára fordítják. Résnyire nyitott szemháján át látja a sátor módjára ráboruló hajfüggönyt. Lecsukja szemeit, és mély levegőt vesz. Orra megtelelik a már jól ismert illatkompozícióval, de ezúttal agya, és teste sokkal nyugodtabban dolgozza fel az információt. Arcába vér tódul, és kicsit gyorsabban ver a szíve, de ez más érzés, mint a múltkori. Akkor teste, mint a megvadult szörnyeteg, követelőzött a másik test meghódításáért. Most csak kellemes meleg árad szét tagjaiban, és elönti a nyugalom érzése. Lassan kinyitja szemét, és feltekint a mellette térdelő, ijedt arcú lányra. Felemeli remegő kezét, és megsimogatja a sápadt arcot.

- Meg akartalak védeni... - törnek fel belőle a szavak. Erre Kagome arca elvörösödik, és tehetetlenül kapkod levegő után. Mikor Sesshomaru leengedi kezét, a lány utána kap, és két kezével szorongatja a férfiét, mintha el sem akarná engedni. Sesshomaru szívébe olyan érzés nyomakodik, amit még sosem érzett; akarta, hogy a halandó fogja a kezét. Élvezte az érintését, a bőrén át magába szívta a belőle áradó melegséget. Mintha a lány megérezné, hogy mire gondol, közelebb húzódik hozzá, megemeli a férfi fejét, alá csúsztatja a térdeit, így már nem a kemény földön fekszik. Hosszú hallgatás után Kagome megtöri a csendet.

- Sesshomaru, te tetted ezt? - szeme csukva, és hangjában gyász csendül.

- Még nem ismersz teljesen - suttogja magyarázatképp, de feje alatt érzi ahogy a lány izmai megfeszülnek.

- Ez nem válasz.

- Igen, én tettem. De ha nem küldtelek volna el a faluba, te is itt feküdnél a többi állattal együtt - a hideg szavak Kagome torkára forrasztják a szót. Csak percek múltán képes megszólalni.

- Miért?

- Mit miért? - kérdez vissza még mindig kimerülten.

- Miért mentettél meg?

- Mert nem akartam... - hirtelen elharapja a mondat végét. Képtelen hazudni a lánynak, a valóságot viszont nem képes bevallani; hogy féltette. Mikor Rin meghalt, az a kislány, akit életében először megszeretett, akire lányaként vigyázott, megismerte a gyász szívbemaró, mindent megkeserítő érzését. Akkor el sem tudta képzelni, hogy a halandók, hogyan képesek ezt a kínt elviselni. Így valamennyire megértette a fejénél ülő érzéseit. Végül rászánja magát, és kimondja az igazságot - Nem akartalak elveszíteni.

A halandó testében megfeszülnek az izmok. Nem tudja elhinni, hogy valóban Sesshomaru az, aki ezeket a szavakat kiejtette. Ahogy leküzdi első döbbenetét, megérinti saját, majd a férfi homlokát. Sesshomaru lehunyja szemét, és élvezi az érintést.

- Úgy tűnik nem vagy lázas - állapítja meg Kagome, mire a démon ajkai halovány mosolyra húzódnak.

- Te mosolyogsz? - kérdi meglepődötten Kagome.

Kinyitja arany szemeit a démon, és szolgálójára pillant.

- Már nem félsz tőlem?

Kagome nagyot sóhajt, majd rövid pillantást vet a környezetre.

- Félni? Nem. Annyira már nem. De akkor is szörnyűséget műveltél!

- Kislány! Fogd vissza magad! - mordul rá Sesshomaru - Attól, mert gyenge vagyok, még nem beszélhetsz velem ilyen hangon!

Kagome engedelmesen bólogat, majd óvatosan letekint az ölében ismét lehunyt szemekkel pihenő démonra. Még mindig nehezen tudja elképzelni, hogy Sesshomaru tényleg őt védte. A kedvessége pedig még ennél is nehezebben elfogadható számára. Vajon mi változtatta meg ennyire a kegyetlenség mintaképét? Furdalja a kíváncsiság, hogy mi késztette a kőszívű démont arra, hogy egy halandóhoz ilyen lágyan szóljon. Gondolataiból egy rászegeződő aranyszín szempár zökkenti ki. Gyorsan pislog párat, és elfordítja a fejét.

Sesshomaru lassan feltekint a lányra, aki ölében tartja most. A halovány bőrön apró piros folt jelenik meg, jelezvén, hogy kissé zavarban van a helyzettől. Összeszedi maradék erejét, és felül, hogy megszüntesse a lány zavarát, de meglepődésére az visszahúzza az ölébe.

- Maradj! Pihenned kell - amilyen parancsoló hangon kezdte, le is halkította hangját, szinte már suttogott, ez pedig úgy mellbe vágta Sesshomarut, mintha a lány azt vallotta volna be, hogy szíve alatt hordja az ifjú Sesshomarut. Ugyan nincs ellene a kényszerpihenő, mégis leveszi válláról a puha kezeket, és nagy nehezen feltápászkodik. A tombolás kivett belőle minden erőt.

- Menjünk tovább. Itt nem hiszem, hogy szívesen látnak - azzal elindul a megmaradt erdő felé. Hallja, hogy a lány nagyot sóhajt, majd utána fut. Úgy érzi, valami megváltozott benne, de nem érti, mitől, és miért. De még csak magát a változást sem érti teljesen. Talán apja megfertőzte beteges hajlamaival, amivel a halandók iránt érdeklődött? Ez azért is vicces kérdés, elmélkedik magában a démon, hiszen alig pár órája még majd meghaltam az iránta való vágyakozásomba. Aztán megrázza a fejét, mitől majdnem nekimegy egy fának. Az utolsó pillanatban veszi csak észre, és megkapaszkodik benne. Mielőtt még összeszedné magát, egy bátorító kéz telepedik a vállára.

- Jól vagy? – kérdi aggódva.

- Persze – ellöki magát a fatörzsétől, és mintha mi sem történt volna, megy tovább. De nem bírja sokáig tartani a megszokott tempót. Hamar érzi a kimerültség ólomsúlyát, és úgy dönt, tábort vernek. Míg Kagome tüzet gyújt, ő szerez némi ennivalót, bár ez nem kis erőfeszítésébe kerül. Mikor visszatér a táborhelyül kijelölt apró tisztásra, már kellemes tüzecske lobog. Odaadja a halandónak a gyümölcsöket, és leül a tűzhöz legközelebbi fa tövébe. Tekintetét a lángokba fúrja, de nem kerüli el figyelmét a szintén a táncoló fényekbe bambuló lágy, barna tekintet. Ahogy az álmosan csillogó szemeket nézi, valami – az eddigieknél is furcsább – érzés fészkeli be magát a mellkasába. Szinte elmerül a szomorkás tekintetben. Érzi, hogy szíve, bár nemrég adta ki magából a feszültséget, ismét nagyot dobban. Mi a fene történik velem? Kap mellkasához a démon-herceg. Valahányszor a lány befurakodja magát gondolataiba, rátör ez a furcsa érzés. Egyre tanácstalanabb a helyzettel kapcsolatban, de senkitől nem mer tanácsot kérni. A lánynak meg végképp nem akarja elmondani. Tudja, hogy már így is többet tud, mint kellene. Kimerültségében kifecsegte titkát, és már nagyon szégyellte eme tettét. Gondatlan volt, és ezt nem tudja megbocsátani magának. Sosem fordult még elő vele, hogy ilyen érzelgős lett volna. Lassan leereszti ruháját markoló kezét, és feltekint a piszkosszürke égre. Hűvös szellő vágtázik keresztül a fák között, megborzongatva a lazán öltözött lányt. Ahogy vékony lábait magához szorítja, hogy melegen tartsa magát, a férfi fejébe furcsa ötlet ékelődik. Hirtelen ötlettől vezérelve kifűzi övéből bundáját, és odanyújtja a lánynak.

- Terítsd magadra. Több mint a semmi – mondja rá sem nézve. Csak akkor pillant arra egy pillanatra, mikor érzi, hogy kicsúszik ujjai közül a szőrme.

- Köszönöm – mosolyog rá a lány, és bebújik a selymes, fehér szőrbe. Sesshomaru arcizmai mintha maguktól mozognának, akaratlan mosolyt alkotnak. Ismét a fának dől, és a fáradtságtól hamar el is nyomja az álom. Álmában viszontlátja édesapját. A férfi eleinte kedves arca hirtelen szörnyeteggé változik, és megpróbálja őt elnyelni. Lázálmából egy lágy érintés ébreszti fel. Hevesen összerezzen, majd elkapja az őt megérintő kezet. Ahogy kinyitja szemét, azt hiszi meghalt, és egy istennő szempárjával találta szembe magát. A szemek tulajdonosa pedig alig pár centire tőle található. Érzi az arcán lélegzetét, és kezében érzi a pulzusát. Egy hosszú lélegzetvételnyi ideig csak nézik egymást, majd mintha egy erdei szellem tolná, előre dől. Mire észbe kap, ajka már hozzá is ér az előtte térdelő lányéhoz. Az első pillanatban hátra akar ugrani, de mintha az erdei szellem nem engedné, képtelen elhúzódni. Érzi, hogy a lány is meg van illetődve a helyzettől, de ő azért nem tud elhúzódni, mert a férfi fogja a csuklóját. Sesshomaru agyában két hang kezd kiabálni: az egyik azt ordítja, hogy most azonnal ölje meg a halandót, amiért ilyen arcátlanságot tett, a másik viszont arra ösztönzi, hogy használja ki az alkalmat, ahogy csak tudja.  Agyának két fele versengve hangoztatta érveit, és végül a második kerekedik felül. A szellem lassan lehunyja szemeit, és átadja magát a csóknak. Ajkait bátortalanul mozgatja, hogy még jobban megízlelhesse az édes csókot. Kagome is hasonló gondolatokkal vívódhatott, mert eleinte remegett, de aztán ő is beadja a derekát, és belemerül a férfi édes ajkainak kényeztetésébe. A lágy csókok talán az idők végtelenségéig is folytatódtak volna, de egy hatalmas mennydörgés után a nyakukba szakad az ég. Sesshomaru felpattan a hideg vízcseppek érintésétől, magával ragadva a nehezen feleszmélő ében szépséget, és futásnak ered vele. Csak akkor áll meg, mikor már beértek egy száraz barlangba. Ott leteszi társát a fal mellé, és zavartan behúzódik a barlang fénytől elzárt kis repedésébe.

Kagome értetlenül pislog maga elé, és próbálja feldolgozni a történteket. Kezdjük csak az elején, gondolja a lány. Sesshomaru rosszat álmodott, fel akarta ébreszteni, de amint megérintette a vállát, a férfi elkapta a karját, és megrántotta. Mikor feleszmélt már farkasszemet nézett a borostyán sárga szempárral. Érezte, hogy szíve a fülében dobol, de nem volt képes elhúzódni. A csodálatos szempár rabul ejtette, és makacsul fogva tartotta tekintetét. És akkor megtörtént a csoda: a démon előre hajolt, és megcsókolta őt. Azok a gyengéd ajkak, gondolja, és óvatosan megérinti a helyet, ahol hozzáért. Először a kedves hangnem, most a csók. Kagome teljesen összezavarodott. Úgy érzi egy álomban van, és csak agya tréfálkozik vele. Sebtében a szellemre tekint. Az magába burkolózva ül a homályban, és ki tudja mire gondol. Számára eddig sem volt teljesen közömbös a férfi, de most úgy érzi meghal, ha nem csókolhatja meg újra. Teste felforr, arca kipirosodik, de mégis tipródik. Mi van, ha csak játék, színészkedés volt az egész? Mi van, ha Sesshomaru nem úgy értelmezte a dolgot, mint ő? Akkor csak bolondot csinálna magából. Ökölbe szorítja kezét, és úgy dönt, tűr. Nem hagyja, hogy a démon játsszon az érzelmeivel. Eldől a fal mentén, magára húzza a szőrmét, mélyen magába szippantja a belőle áradó kellemes illatot, és elmerül álomországban.

Csak ül a sötétségben, és bámul maga elé. Nem érti, miért tette, amit tett. Sokszor csinált már olyan dolgokat, amikre úgy gondolta, nem képes. Hiszen élesztett már fel halandót, mentett meg emberi életeket, de végül egyiket sem bánta meg. Azt viszont mindig is érezte, hogy valahányszor olyat tett, valami megmozdult benne. Mintha egy furcsa élőlény születne a belsejében. Egy apró szörnyeteg, ami a mellkasában trónol, és akaratától függően hol ösztönzi, hol pedig gátolni próbálja cselekedeteiben. Ez a kis démon, ha valami rosszat csinált, mindig megszorongatta, ha meg jót tett, akkor meg ujjongott, és mintha kicsit összement volna, hogy gazdája szabadabban lélegezhessen. Ebben az esetben az ifjú démon mélyen hallgat. Mintha ő is tanácstalan lenne, megbújik az egyik borda mögött, és olyan síri csendben gubbaszt, mintha nem is létezne. Sesshomaru hiába próbálja kikérni tanácsát, de az elereszti füle mellett a kérdéseket. A harcedzett férfi mélyet sóhajt. A kongó csendben még ez a segélykérő sóhaj is visszhangot ver. Óvatosan hátrapillant válla fölött a halandóra, de az már mélyen alszik a bundájába burkolódzva. Ismét előre tekint a barlang sötéten ásító belseje felé. Nem tudja eldönteni, mit tegyen. Érvek, ellenérvek, tanácsok, és szabályok milliói pörögnek végig agyán. Sokszor volt már döntés előtt, de ekkora súly sosem nyomta még a vállát. Ha közeledik a lányhoz, azzal talán megrémíti. De aztán eszébe villan egy kép: a csók után egyetlen másodpercre látta a lány arcát. Márványszerű, fehér bőrén vörösség mutatta a zavartságot, de szemében élénk csillogást vélt felfedezni. Még egyszer hátra leskelődik. A vékony anyag lágyan simul rá a tökéletes női idomokra, kihozva Kagome minden előnyét. A sportos, izmos combok, a vékony derék, a feszes has, a kerek, kemény fenék, és emellett a fejlett mellek. Sesshomaru szeme meg is akad a hidegtől megmerevedett apró mellbimbókon, mik alig észrevehetően, ám annál kihívóbban csalogatják a férfi szemeit. A démon szíve a torkába ugrik, és vadul kalapálni kezd. Úgy érzi, nem bírja tovább: meg kell érintenie. Ezúttal nem érzi azt a mindent elsöprő, tomboló érzést, de szíve, és agya egyaránt a nő után sóvárog. Négykézlábra áll, és halkan a lány felé kúszik. Mikor már alig pár lépésre van tőle, a halandó megmozdul. Kagome a hátára fordul, és a barlang teteje felé emeli égővörös arcát. Ziháló légzése elárulja a démonnak, hogy valami felzaklathatta a lányt. Ám ekkor megcsapja orrát az az illat, amit legtöbbször csak akkor érzett eddig, ha nőt vitt az ágyába. A lány egész teste ontja magából ezt az illatot, valamint a megszokott pókliliom illatot. Ez a szokatlan kombináció még tovább izgatja Sesshomaru fantáziáját. Kagome mellé térdel, és óvatosan megérinti az arcát. A selymes bőr tapintására megborzong. A második érintésébe viszont már nem csak ő borzong bele, hanem a lány is. Kagome kinyitja a szemét, és meglepődve veszi észre a mellette térdelő démont.

- Sesshomaru! Te mit keresel itt? – de a rémült földről felpattanás elmarad, csupán látványosan elvörösödik, de azt nagyon. Még a füle is lángol a hirtelen meglepetéstől.

- Én… csak… bo-bocsánatot akartam kérni – keresi a szavakat a démon. De ekkor már nem tud parancsolni magának. Odahajol a lány arcához, és újból megkóstolja annak ajkait. Érzi, amint az első érintéstől Kagome összerezzen, de nem húzódik el tőle. Első sikerén felbuzdulva folytatja a csókot, egyre mélyrehatóbban ismerkedve meg Kagome szájával, és ezáltal egyre inkább közelebb húzódva a csábító halandóhoz. Akkor lepődik csak meg, mikor Kagome lágyan az oldalára teszi a kezét, a testén csúsztatva átöleli őt, majd felkúszik a hátán, és beletúr a hajába. Minden érintését élvezi, és ezt a tudtára is adja azzal, hogy még élvezetesebben csókolja. A hosszú, szenvedélyes csók után egymás szemébe néznek.

- Akarod? – kérdezi halkan a szellem – Tényleg akarod?

- Mondd, van valami esélyem rá, hogy utána nem hagynál el?

- Minden esélyed meg van rá – feleli a visszakérdezésre – Hiszen a szolgám vagy. Örök életre az enyém vagy, ha azt akarom.

Kagome, ha lehet, még jobban elvörösödik.

- Ha így állunk – mosolyodik el – Akkor van egyeltalán esélyem az ellenkezésre?

- Semmi – enged meg magának a férfi is egy mosolyt, aztán újból megcsókolja a behódolt szeretőt.

Az éjszaka hátralevő részét azzal töltik, hogy közelebbről megismerjék egymást. A hosszú, szerelmes csók után viszont mégsem a testi beteljesülésbe temetkeznek. Valahogy egyikük sem tudja magát rávenni, hogy a másikat lerohanja. Kagome mesél a jövőről, a családjáról, a nagypapájáról, aki miatt lényegében ide került réges-régen. Aztán Sesshomarura kerül a sor. Ő mesél édesapjáról, aki harcra tanította őt. De az ő beszéde hamar véget ér. Kagome kíváncsian néz az aranybarna szemekbe.

- És az édesanyád?

Sesshomaru arcán felhő suhan át, és elkomorul.

- Őt ne említsd – morogja. Kagome lehajtja a fejét, és megértő hallgatásba burkolódzik. Majd végül mégis ő töri meg a csendet.

- Sesshomaru – ám a szellem, mintha csak erre várt volna, ismét magához vonja a lányt, és szenvedélyesen megcsókolja. Az elnémított halandó immáron egyre kisebb meglepődéssel konstatálja a hirtelen kitörést. Fűti a vágy, a szellem érintése utáni vágy. Kitörő örömmel veszi a csókot, és viszonozza is. Két karjával átöleli ura nyakát, és egyik lábát átveti a másik két kinyújtott lába felett. Ezzel beleül a démon ölébe, és csípőjét a férfiéhoz dörzsöli. A kéj csak fokozódik testében, és minél erősebb, annál forróbban égeti minden porcikáját. Érzi, hogy a férfi is ugyanúgy vágyik utána, és egyre szűkebb a fehér kimonó-nadrág. A csókba egyszerre nyögnek bele. Mindkettejük arca vörös, akár a pókliliom, aminek illata körbefonja őket. Sesshomaru hirtelen hanyatt dönti a lányt a szőrmebundára, és csókolgatni kezdi a nyakát. Az érzéki csókok közepette néha óvatosan meg is harapja a selymes bőrt. Kagome ziháló légzése, és halk nyögései fokozzák a levegő izzását. Aztán bekövetkezik, amitől a legjobban félt: agya egy már régen betemetett részéből előugrik a kép, mikor apját rajtakapta a halandóval, és fellángol benne a düh. Mikor rádöbben, mit is készül elkövetni, olyan erővel pattan fel, hogy a lány nem is tudja követni tekintetével. Kérdőn néz a férfira, aki erőnek erejével kényszeríti magát a mozdulatlanságra. Lábai vadul remegnek, ahogy a tudatalattija üvölti nekik a parancsot: mozogjatok! Tudatos énje ott akar maradni, a lány ölelő karjai között, meleg testét a sajátjához szorítani, és mélyen magába szívni illatát. De apjától örökölt génjei teljes erejükkel próbálják ezt meghiúsítani. Minden erejét össze kell szednie ahhoz, hogy ne rohanjon el. Halkan meghallja Kagome aggódó hangját, és szeme sarkából látja is, ahogy mozdul felé. Ekkor a benne tomboló démoni ösztönök irányt változtatnak: a lány felé mozdítják a testét. Az ebbe az irányba sokkal kevesebb ellenállást tanúsító izmok hirtelen összerándulással megrogyasztják a térdeket, ezzel támadó állásba helyezve a testet. Már kap is a kardja után, mikor hirtelen megiramodik előre, és a lány mellett elvágtatva egy fának csapódik. Hangos csattanás jelzi, hogy olyan erővel ütközött a fa törzsének, mintha át akart volna futni rajta. A masszív, öreg fa még sosem találkozott ekkora erővel. Éktelen nyikorgás, csikorgás, és recsegés kíséretében kidől jól megszokott helyéről. Sesshomaru erőtlenül fordul le az eldőlt fa kérgéről. Arca csupa zúzódás, és nehéz légzéséből ítélve az sem kizárt, hogy eltört pár bordája. A homlokából induló apró vérpatakocska rövidesen egy selymes fehér rongy szélének ütközik, ami lassan felitatja a kicsordult vért. Sesshomaru homályos tekintetét a lány felé fordítja.

- Bo-Bocsáss meg – nyöszörgi rekedtes hangon.

- Nincs mit megbocsátanom – mosolyog rá a lány – Te mindent megtettél. És nem is történt semmi baj. Bár saját magadat elég rendesen elintézted – néz végig a megsérült arcon. Óvatosan megsimogatja a férfi homlokát. Sesshomaru szégyenlősen elfordul, és mintha enyhe pír ülne ki az arcára. Kagome csendesen figyeli a zavarba jött szellemet, és magában elmosolyodik a látványon.

- Mondd csak, mellettem akarsz maradni? – kérdi hirtelen a nemes. A csendes, szinte félő hangnem hallatán a lány összerezzen. Még nem hallotta így beszélni az előtte fekvőt. A kicsit hosszúra nyújtott hallgatás még inkább zavarba hozza a kérdezőt, az pedig gyorsan nekiáll magyarázkodni.

- Úgy értem, ha nem akarsz, visszakísérlek a kúthoz, és… és… - dadogja, de egy, a szájára tévedő mutatóujj csendre bírja. Az arany tekintetbe egy átható sötétbarna tekintet fúródik olyan közelről, hogy ha akarna sem tudna félre nézni.

- Veled akarok maradni – mondja fülig vörösödve. Majd hozzáteszi – De néha meg akarom látogatni a családomat!

A démon arca felvidul a választól. Úgy mosolyog, mint eddig még soha. Érzi hogy az eddig a szívébe gyűlő melegség szétárad az egész testében, és a benne lakozó szellem megbékél, és behúzódik mellkasa egy ismeretlen zugába. Sokatmondó tekintete megérinti a fölé hajoló lányt. Az pedig lecsukja szemeit, és egy hosszú, szenvedélyes csókkal pecsételi le frissen kötött szerződésüket.