Remény

  Áll a réten. Haját fújja a szél. Az égen bárányfelhők úsznak, a nap pedig szikrázik. Körös-körül mézillat terjeng, de ebbe a kompozícióba könnycseppek illata vegyül. Sír. Bizony, könnycseppek csurognak le arcán, elmossák a festéket. Azt a festéket, amit nagy gonddal az előadásra kent magára. Még a fellépő-ruhája is rajta van. Egy hercegnő-ruha. Ő játszotta Csipkerózsikát, de a partnere igen csúnyán megbántotta.

  Élvezi a szél simogatását, és a napsugarak vigasztalását.

  Sokáig áll ott. Olyan sokáig, hogy a nap le is törli könnyeit meleg kezével.

  Ábrándozó szemei hirtelen megakadnak valamin. Füle is érzékel valamit, de még nem tudja beazonosítani. Majd az aprócska pont nőni kezd a horizonton, és a hang is közeledik, élesedik. A pici pontnak lassan hosszú, erős lábai, nyaka, hosszúkás feje, sörénye nő és a zaj is már inkább hasonlít lódobogásra.

  Mire a lány feleszmél, mér előtte áll egy gyönyörű, fekete szőrű csődör. Hatalmas, meleg, fekete szemeivel a lány szomorú szemeibe néz. Vigasztalóan néz, mintha értené, hogy mi baja van.

  Percekig nézik egymást, majd a barna hajú lányka felemeli kezét lassan, hogy megsimogassa a lovat. De az elhúzódik.

  - Ne menj el, kérlek! - suttogja a lány, mert a ló közelsége annyira megnyugtatja, hogy nem akarja, hogy elmenjen. De a csődör csak hátrál, a lány pedig csak követi. Kívülről egyértelműen látszik, hogy a ló csalogatja a lányt. A herceg kisasszony pedig vakon követi.

  Egy idő után hátat fordít az állat, és vágtázni kezd.

  - Várj! - kiált a lány utána, és ő is futásnak ered. De hiába fut teljes erejéből, csak nem éri utol. Sőt, elveszti szem elől; befut az erdőbe. A lány megáll, majd lassan odasétál arra a helyre, ahol a lovat látta eltűnni. De nincs ott. Csak egy apró medált talál, amin egy fehér, és egy fekete hold kapcsolódik egybe. A szívéhez szorítja, majd ráteszi saját nyakláncára.

  Hetek is elteltek a különös találkozás óta. A medált egyszer sem vette le. A fellépéseken is mindig rajta volt. Ha valaki felidegesítette, csak megfogta a két holdat, és megnyugodott.

  Egy hatalmas előadásra gyakorolva, teljesen kimerülve, de lendületesen megy neki újra és újra a trapéznak. Lassan már éjfél van, de ő még mindig gyakorol. Egyszer aztán majdnem elkapja a másik trapézt, de végül mégsem sikerül neki, és zuhanni kezd. De hirtelen valaki elkapja a kezét, és gyengéden felhúzza a trapézra. Egymást átölelve állnak 10 méter magasan. A másik trapézon kívül más nem is mozdul. Csak nézik egymást hosszú, végtelennek tűnő percekig. A két barna szem egymásba fúródik. Képtelen megszólalni, és a férfi sem mond semmit, de mindketten érzik a levegő vibrálását. A lány leakasztja nyakából a láncot, és odaadja a fiúnak. Ő elmosolyodik, és visszaadja a lánynak.

  - Szeretném, ha továbbra is reményt adna neked - mosolyog.

  - És most elmész? Mint múltkor? - kérdi szomorúan, lehajtott fejjel.

  - Muszáj. Másnak is szüksége van reményre. De ne gyászolj engem. A szerelem nincs messze, csak tárd ki a szíved.

  Megcsókolja a lány homlokát, majd semmivé foszlik. . .