Az erdő őre

      Gyönyörűen süt a nap. A madarak halkan csiripelnek, a méhecskék halkan döngicsélnek. A patakok csendesen mossák partjukat, a fákat pedig lágyan simogatja a szellő. A réteken illatoznak a virágok, és bárányfelhők úsznak békésen az azúrkék égen. De a fák között valami feszültség üli meg a levegőt. Minden úgy végzi a napi rutinját, mintha az élete függne tőle. A méhek nem merik abbahagyni a zümmögést, a nap hatalmas tányérja pedig erőltetett mosolyt húz fényes arcára.

      Ebben a pengeéles időben halk léptekkel egy varázsló figyeli, hogy műve óraműpontosan jár-e. Ami ellentmond neki, azt azonnal elpusztítja, hiszen minden pótolható. Hosszú évszázadok óta tartja fenn ezt az idillikusnak szánt világot. Itt mindig annyi eső esik, amennyi pont elég, és annyira süt a nap, hogy ne égjenek meg a virágok, és a fák. A tavak és patakok vize tiszta, a bennük élő halak és állatok szaporodnak, és populációjuk szinten tartását a vízből vadászók látják el.

      A mai napon is szokásos ellenőrző körútját teszi. A varázsló rövid, sötétbarna haján nem hagyott nyomot az idő. Magas, daliás termetéhez kicsit nagyobb pocak jár, de ez nem ront az összképen, amit szeme szigorú fénye egy katonatisztéhez tesz hasonlatossá. Megnézi, hogy a halakból nem pusztult el eggyel sem több, mint amennyi elő van írva, van-e olyan dögevő, ami eltakarítja a tetemet, és hogy a dögevők nem szaporodnak-e így túl.

      A hallhatatlan varázslónak minden napja ilyen. Mára csak ebben leli örömét, mióta elvesztette a lányát és feleségét. Azóta magányosan szagolja meg a nárciszok és a tulipánok illatát.

      Ám semmi sem tart örökké, akár jó, akár rossz. Ezen a feszült napon valami nem teljesen olyan, mint eddig. Az erdő legmélyén, egy kristálytiszta tó felé menet a varázsló egy emberi lábnyomra lesz figyelmes a puha mohatakaróban, ami nem az övé. Először irtózatos harag gyullad benne, és kiviharzik a fák közül. De a tónál minden teljesen rendben van. A halak némán tátognak a víz alatt, a madarak fiókáikra vigyáznak. De valami mégsem stimmel. Valami nem a helyén van, és ezt a varázsló jól érzi. Olyan tisztán érzi, mintha pontosan előtte állna. De a gondosan felügyelt természet minden fűszála a helyén, ahova rendeltetett. Sokáig csendben, ingerülten figyeli a környéket. Csak a szél lebegteti a fák leveleit és mozgatja a pázsitot. Végül lecsillapodik a férfi, és nagy palástját meglebbentve elhagyja a kicsi tavacska partját. Pár percig még semmi nem mozdul, majd mikor nem érzik már a veszélyt, a madarak vígan csicseregni kezdenek, és az egyik fa megmozdul. A fa kérgén egy szénfekete szempár jelenik meg. Óvatosan, félőn körbenéz, hogy a rendre kínosan ügyelő mágus elment-e már. Mikor már a szél hűti a mágus lábnyomát, leereszti ágait, amik karokká válnak, kérge lágy bőrré puhul, lombkoronája hosszú, szinte földig érő selymes ezüst színű hajzuhataggá alakul. Ajkai cseresznyepirosak, ujjai vékonyak,, és kecsesek. Nagyot sóhajt a teremtmény, és letérdel a földre. Vékony pókhálóból font ruháját lágyan meglengeti a langyos szellő. A lányka megsimogatja a lába előtt növő virágokat, amik ennek hatására élénkebb színekben kezdenek pompázni, és magasabbra is nőnek. A víz, amihez hozzáér üdébb, és élettel telibb lesz.

      Sokáig rejtőzködik az új élőlény az alkotó elől. A mágus nem érti, mitől változott meg a maga kis tökéletes kertje. Bár érzi, de nem hajlandó beismerni, hogy ahol az idegen megfordul, szebb és frissebb lesz az erdő és állatai. Ám nem bírja két hétnél tovább elviselni a betolakodó létét. Csapdát állít neki: elbújik egy nyúl formájában és úgy várja egy réten az idegen megjelenését. De a titokzatos rivális megérzi a mágus jelenlétét, így  nem jön elő. A bosszús varázsló másnap is megpróbálja tőrbe csalni az ellenségnek képzelt teremtményt. Szélként süvít végig a fák és a fűszálak között, de ezen a napon sem tudja elkapni. Aztán a harmadik napon szinte eszét veszti és tombolni kezd a paradicsomi erdőcskében, akár egy szélvihar. Fákat tép ki tövestül, összekócolja a füveket, és állatok épségét teszi kockára. Ezt már nem képes tétlenül nézni a lány, és gyorsan a varázsló előtt terem. Védelmezőn széttárja karjait, megállásra kényszerítve az őrült vihart. A megzavarodott varázsló egyetlen pillanat alatt felhagy a fák dobálásával, és megáll a törékeny teremtés előtt. Bár több, mint egy fejjel alacsonyabb nála, és egyetlen erősebb mozdulatával ketté tudná törni, ha akarná, mégsem akarja bántani. Az arca, a karjai, a lábai, és minden porcikája a saját művére emlékezteti. A lány maga volt az erdő minden állatával együtt. Szemeiben az éjszaka megnyugtató sötétje, ajkai pirosságában a tulipánok csintalansága, bőre fehérségében a hóvirágok ártatlansága tükröződik vissza. A férfi lábai megremegnek, ahogy rádöbben, saját teremtményét próbálta meg elpusztítani. A férfi térde rogy a különleges lány előtt, átkarolja a térdeit, és évek óta először sírva fakad. A mellkasát szorító fájdalom arcán lecsorgó könnycseppekként materializálódnak. Az első pár másodpercben szíve majd ketté reped a mérhetetlen bánattól, melyet idáig elnyomott magában. Könnyes szemeivel felnéz a lány kedves mosolyára, fekete szemeire, és úgy érzi megtalálta a békét. Lehunyja szemhéjait, meggyötört izmai elernyednek, fejét óvatosan a számára békét hozó lény hasára hajtja. A lány vékony karjai anya módjára magához ölelik a mágust, majd hátából hatalmas fekete szárnyak emelkednek ki, és mire a fák ki merik nyitni láthatatlan szemüket, a Halál Angyala, és a nyughatatlan mágus is eltűnt, hogy meglelje örök lelki békéjét.