Fájdalom

Éreztél már igazi fájdalmat? Nem azt, amikor a testedet bántják. A sebek, zúzódások, és törések fájdalma mindig elviselhető. Megtörhetik a testet ugyan, de sosem fog annyira fájni, mint mikor a szívedet veszik közvetlenül célba. A lélek fájdalmai semmivel le nem írhatók. Az a kegyetlen szívszorító, gyomorforgató érzés, ami először a mellkasodban, majd a hasadban, aztán a tagjaidban is szétárad, és megbénítja azokat. Mikor a szemeidbe könnyek gyűlnek, és a tehetetlen kíntól csak üvölteni akarsz. Üvölteni éjszakákon át egy nevet. Annak a nevét, akit elvesztettél.

Üres szavak csupán. Gondolta, ahogy végignézett az üres pusztaságon. A fák a gyökerükig leégtek, a fű felperzselődött. Lába előtt egy elszenesedett holttest hevert, mely a fájdalom görcseibe merevedett. Lenézett a feketére égett testre, majd belerúgott óvatosan. Az egy szempillantás alatt elporladt, és fekete porával egybeolvadt az anyaföldbe. A tomboló démon sereg ezt a vidéket is elhagyta már, akárcsak az előző hármat, amit látott. Mindenütt ugyanazt hagyták maguk után: halált, és pusztulást. Bárki, aki látta az útjukba került falvakat, egy életre rémálmokat szerzett magának.

De az ezüsthajú férfi csak állt ott rezzenéstelenül. Az ő lelkében semmi nem mozdult meg a látványra. Látott már korábban is hasonlókat, és akkor sem hatotta meg a halál látványa. Egy harcos, aki már több száz háborút megélt nem akad fenn pár falu lerombolásán, vagy pár száz halandó pusztulásán.

Még egyszer mélyen magába szippantotta az elhamvadt élet keserű szagát, majd tovább indult hosszú útján. Ám ahogy emelte a lábát, halk nyöszörgésre lett figyelmes. Visszahúzta előrelendített lábát, és letekintett maga elé. Ott egy aprócska halandó gyermeket látott. Ruhácskája szakadt volt, haja ragacsos a vértől, akárcsak szinte egész teste. Rajta is átgyalogoltak a Halál Démonai, de nem figyeltek fel rá annyira, hogy meg is öljék.

Nézte az apró, véres szemeket, de hideg szívében még akkor sem mozdult meg semmi. Látta rajta, hogy már nincs sok hátra az életéből, így még kevésbé érdekelte halandó léte. Felemelte a fejét, és ellépett mellette, hogy ne kelljen tovább hallgatnia szánalmas nyöszörgését, de ekkor a kislány megfogta a nadrágját. Csöpp tenyere véres lenyomatot hagyott a kényes anyagon, ahogy keze visszahullott a porba. A férfi mellkasában harag gyúlt. Lehajolt, és ruhája nyakánál fogva megragadt a gyermeket. Rá akart kiáltani, hogy megtanulja, hol a helye... de a lány addigra már halott volt. Alig érezte az apróság súlyát a karjában, mégis mintha mázsás súly nehezedett volna rá. A halandó arcvonásai ismerősek voltak számára. A fogatlan mosoly, mely arcára fagyott halála pillanatában, és oldalra fogott apró copfja még üveges, semmibe meredő tekintete mellett is aranyos lett volna, ha nem torzítja el bőrét annyi sötét vérfolt. A férfi ujjai először görcsbe rándultak, szemei kitágultak, és levegő után kapkodott, mintha mellbe vágták volna. Aztán karizmai hirtelen elernyedtek, és kezéből kiesett a törékeny test. A dögevők hirtelen elhallgattak, és csak a földre zuhanó test puffanását hallotta. Megtántorodott, majd arcát a tenyereibe temette. Ekkor megint megérezte a halandó vér semmihez sem hasonlító, fémes szagát. Újból kinyitotta szemeit, és ujjai között meglátta, ahogy a gyermek, üveggolyóhoz hasonló szemeivel őt bámulta. Övéhez kapott, és előrántotta kardját. Szíve hevesen kalapált mellkasában miközben a levegőt vagdalta. De semmi hatás. Szeme láttára porladt szét az apró test. Hirtelen éles fájdalom költözött az oldalába.

Behunyja szemét, aztán kinyitja.

Egy rétet pillant meg maga előtt. Az éles fájdalom, amit érzett, egy kő volt, ami alvás közben megnyomta az oldalát. Feltornássza magát ülő helyzetbe, és megmasszírozza a halántékát. Egy újabb rémes álom. Hát ezért nem szeretnek a démonok aludni, állapítja meg gondolatban. 1000 év rengeteg szörnyűséget halmozott fel elméjében, amik álmaiban kísértik. Letöröl egy izzadtságcseppet a homlokáról, majd kardjára pillant. Annyiszor, de annyiszor megfordult már fejében, hogy egyszer s mindenkorra elintézi ezeket a gyötrő képeket, de valami mindig közbeszólt.

Reszkető kezét ráteszi a hüvelyre. Most még ez a mozdulat is kényelmetlenül nehezen sikerül neki. Izmait nehezeknek, rozsdásnak érzi. Mellkasába szorító érzés költözik, ahogy megszorítja a kardot olyan erővel, hogy belefehérednek az ujjai. Csoda, hogy a hüvely nem pattan azonnal szilánkokra a kardpengével együtt.

Ujjai feljebb csúsznak, át a markolatra. Ahogy kijjebb húzza a kardot a tokból, megcsillan rajta a felkelő nap sugara. A fém halkan surrog, ahogy nekidörzsölődik a hüvely belső bársony borításának. A hideg fém szikrázik a napfényben, és a férfi megpillantja arcát a tükörsima felületen. Porcelán bőrű arcát lágyan omló ezüstszín haj keretezi, szemei a méz színében fénylenek, arcát 5 nemesi jelkép keretezi. Arca két oldalán két-két vöröses csík, és homlokán a lila sarlóhold, amit anyjától örökölt. Jobb kezével megérinti az arcát, és 4 karmával hosszú vágást ejt magán. A pengében látja, hogy a karmolások egyetlen röpke pillanat alatt begyógyulnak.

Ekkor megragadja a kardot, és saját mellének szegezi.  Percekig csak mereven bámulja a fegyvert. Aztán bevillan a fejébe újra az álom képe. Lelkében hirtelen újból fellobban a tehetetlen düh, amiről apja beszélt. Kezei szinte maguktól mozognak, de még mielőtt belevághatná szívébe a kardot, megcsapja orrát egy ismerős szag. A forrása felé fordul, és akkor látja meg a Csontok Kútját. A szag abból árad. Felkel a földről, és kezében a karddal odasétál. Amint belenéz a kútba, egy fekete hajzuhatagot pillant meg közvetlenül a perem mögött. Első dühében rögtön le is csap az idegenre kardjával. A válasz egy éles sikoly, majd a lány visszaesik a kútba. Ahogy a gödör alján fekszik a lány, és egyre több vér gyűlik össze körülötte, a férfit az álmában tapasztalt érzés önti el. Elhajítja a kardot, ami beleáll egy fába, majd leugrik a lányért, karjába veszi, és kiugrik vele. A réten óvatosan lefekteti a puha fűbe. Fél perc sem telik el, a nagy vágás magától összezárul, és a lány visszanyeri pirospozsgás arcszínét. Lassan magához tér, majd tengerkék szemeivel felnéz a férfira.

-  Sesshomaru – nyöszörgi a lány. – Hát így üdvözöljük a rég nem látott bajtársakat?

-  Nem vagy a bajtársam – áll fel mellőle a férfi, és nyugodt léptekkel a kardjához sétál. Kihúzza a fából, majd elteszi a hüvelyébe, és övébe fűzi a Tensaigat. – Csak egy halandó nőszemély vagy, aki sokszor az utamban áll. – Épp menni készül, amikor újból megszólal a lány.

-  Várj, Sesshomaru. Hol van Inuyasha? – kérdi halkan. Sesshomaru keserű ízt érez a szájában, és mintha megakadt volna valami a torkán. Az égre emeli tekintetét, majd bal karját iránymutatóul lassan felemeli, de nem mond semmit. Csak akkor mozdul meg, amikor a lány a mutatott irányban beszalad a fák közé. Elindul az ellenkező irányba. Lassan, szinte vontatottan lépkedve. Nem is telik bele csak fél perc, és hallja is Kagome éles, kétségbeesett sikolyát. Már emlékszik, miért dőlt le pihenni. Mert kimerítette az öccsével való küzdelem. Életre, halálra.